Szenkovits Péter írása (teremtuccse.blogspot.hu).
Mordechai Reuveni emlékére
Meg lehet-e szokni az elsötétítést? Hogyne. Hiszen nincs nap, hogy ne lenne benne részünk. Ám ha ember szab emberre sötét kényszerzubbonyt, az elviselhetetlen. Föl kell(ene) lázadni.
Ülünk a teljes sötétben. Holokauszt túlélők visszaemlékezéseit hall/gat/juk. „Látjuk”. Weöres Sándor Színház, 2017. január másodika, A dohány utcai seriff. A FÜGE Produkció és a Kaposvári Egyetem missziós valóság show-ja (így nevezem a koromsötétben zajló „játékot” - szp). Alkotók: Kovács Márton, Mohácsi János.
Mintha mi is sárgacsillagosok, összetereltek, hajtottak/űzöttek lennénk. Ártatlanul megvetettként. Részvétet nélkülözőként. Marhavagonba préselve napokon keresztül hatvanad, hetvened, nyolcvanad magunkkal. Megfosztva régtől – a legelső bennünket gyalázó szó elhangzásától, megtűrésétől - emberi méltóságunktól. Vasútállomási válogató. Élet, halál. Élet, halál. De, leginkább halál. Gázkamra-vég. Krematórium.
Ennél világosabb s egyszerre fénytelenebb teátrumi előadást aligha éltem át.
Számomra különösen is súlyos. Újév napján kaptam a hírt, hogy atyai jó barátom, Mordechai Reuveni nincs többé; az izraeli Nazeret Ilit-ből kilencvenhárom évesen távozott, örökre. A Pedagógusok Lapjának 2016-os karácsonyi számában közölt tárcanovellámban idéztem Mordit. Akár a Dohány utca seriffben is hallhatnánk, „nézhetnénk”. Bennem minden esetre újra és újra peregnek e filmkockák is a WSSZ Márkus Emília Termében: „Tudod, élt egy hatgyerekes család Debrecenben. Az apa vízvezeték-szerelő volt. 1943-ban behívták munkaszolgálatra. Hamarosan eltűnt. 1944 áprilisában a mama és a hat gyerek, tizenöt éves volt a legnagyobb, egyéves a legkisebb, téglagyárban ’kapott szállást’, ahonnan vagonokban, nyolcvan zsidó sorstársukkal együtt Auschwitz helyett, a ’sors ficama’, Sankt Pöltenbe vitték őket. A nagylány 1945 áprilisáig gátépítésen, földművelésben, kőbányában dolgozott. Mikor a ruszkik közeledtek, Mauthausenba, gázkamrába küldték őket. Gyalog. Aki kidőlt a sorból, golyót kapott. A mama leült, kivette az imakönyvét, a gyerekek folytatták a menetet, már nem emlékeznek, hány napig, Günskirchenig. Ott szabadították fel őket az amerikaiak néhány nappal a háború befejezése előtt. Az angol hadseregben szolgáló zsidó ezred katonái elvitték őket Olaszországba, onnan jöttek Erec Jiszraelbe. Egy hónappal később levelet kaptak apjuktól, fényképpel, amin a mamával van együtt! Kiderült, hogy a mamát feldobták a hullákat összegyűjtő kocsira, elvitték Mauthausenba, de a krematórium már nem működött. Az oroszok vitték el Bécsbe, kórházba, onnan pedig Pestre, a Bethlen-téri iskolába, ami akkor ideiglenes kórház volt. A papa Terezienstadtban szabadult fel. Rohant Debrecenbe, ott nem talált senkit. Két hónap múlva valaki jött és azt mondta, látta a mamát a kórházban. A papa kereste is ott, sikertelenül. A mama találta meg. 1950-ben ideértek, egyéves kislánnyal. Vallásos kibucban telepedtek le. Haláluk napjáig itt éltek anyósomék.”
És akik Európában maradtak a vész után? Lengyelországban lengyelként, Magyarországon magyarként? Újabb és újabb pokoljárás, részleges napfogyatkozás; rövidebb-hosszabb boldog(abb) időszakok akadtak, ha ugyan...
S most sem süt a Nap ezen a bolygón. Csalóka, látszat.
Van félni valója a sűrű sötéttől az ember(i/ség)nek.
Ámbár: amíg születhet és meg is születik olyan alkotás, mint A Dohány utcai seriff, addig a remény sem pihenhet földalatti szuroksötét veremben kampóra akasztva. Bánfalvi Eszter, Boros Anna, Deák Péter, Keresztény Tamás, Lakatos Máté, Király Dániel, Lábodi Ádám, Némedi Árpád, Rainer-Micsinyei Nóra, Takács Nóra Diána, Tolnai Hella koromsötétben lázad föl a naptalanság ellen.
„Íme, hát…” (JA) - még sincs lehetetlen.
Ember emberre szabott kényszerzubbony-sötétségek, közönyzuhatagok, rémségek ideje, kérjük tisztelettel, mégis csak – ugye(?) - lejárt! Hogy a Nap napról napra bújócskázik (velünk), csupán ez az egyetlenegy helyén, s rendjén való dolog legyen, maradjon e világon.