Az Amadinda együttes hangszeres ismeretterjesztéssel összekötött koncertet adott pénteken. A hangzás valóban elementáris, a siker meg átütő volt.

Péntek este a Savaria moziban összeért és időlegesen egymásba gabalyodott két rendezvény, a Tavaszi Fesztivál és Dunántúli Függetlenfilm Szemle. Ez azonban egyik programnak se volt kárára. A nagyteremben ülő közönség végighallgathatta a filmszemle megnyitóját, a filmesek meg az Amadindát. Szerintem az utóbbiak jártak jobban.

Az Amadinda gyakori vendég volt Szombathelyen jó ideig. Bartók Fesztivál szinte nem is létezhetett az együttes nélkül, aztán kicsit megritkultak a vendégszereplések. Rácz Zoltán az együttes vezetője elmondta, most is fél évi egyeztetésébe került, az agorásoknak, hogy ideérjenek. De ennek nem az az oka, hogy ne szeretnének idejönni. Az se lehetett, hogy mi ne szeretnénk, ha idejönnek, mert a mozi kétharmadáig megtelt. Később a filmes fiatalok távozásával is jó félháznyian maradtunk, a nagyon izgalmas, kalandos a Föld körül zenei utazáson. Ennek során természeti népek tradicionális hangszereivel, és az ezekből alakult modern ütős hangszerek legkülönbözőbb változataival, térben, és időben csalinkázva töltöttük el két és fél órát, amelyet pedig nyolcvan percre kalibráltak eredetileg. 

A hosszabbításnak az lehetett az oka, hogy a zeneszámok között folyamatosan átrendezték a „színpadot” hangszereket toltak ide-oda, ki-be, ami látványnak is érdekes volt. A bonyolult, ám olajozott logisztikai folyamat alatt pedig Rácz Zoltán mesélt arról, hogy mi is az, amit hallani fogunk. Például volt tonga Tahitiről, joged bumbung és kendang Baliból, Bali Bartókból, Ravel és az ő Csúnyácskája a pagodából, pentaton Kínából, dobok felbőrözött festett olajoshordóból, odvas fatörzsből, afrikai ősxilofon kivájt farudacskákból OSB-lapra-szerelt változatban, ragtime modern xilofonon és még sok izgalmas, adrenalintornáztató ritmus, vagy éppenséggel nagyon lágyan megszólaló dallam. A közönség nagyon szerette a műsort, azért is, mert az európai klasszikusoktól az afrikai, vagy balinéz „klasszikusokig” minden megszólalt, a nem annyira vájtfülű közönségnek is érdekesen. Ez egy beavatókoncertnek is alkalmas volt azok számára akik se a komoly, se az ütős, se a kortárs zene iránt nem éreztek eleddig vonzódást.

A legérdekesebb hangszer a baszk txalaparta (csalaparta) volt, amely szemre úgy néz ki, mint egy néhány darab deszka útban a gatter és az asztalosműhely között. Miután megszólalt ez az instrumencia, akkor derült ki, hogy tényleg hangja is van, nem is akármilyen, bizony virtuózan lehet rajta muzsikálni. (Ha valaki szeretné megtudni, hogy miképp szól, látogassa meg az együttes honlapját, ott a többi tradicionális hangszert is megtalálja.) 

Az utolsó szám egy hagyományos tahiti opus volt, valamiféle köszöntő, ennek megfelelően nem csak a dobok szólaltak meg, hanem a dobosok is, egészen érdekes módon. A tahitiül kevéssé értő közönség számára egy sort lefordítottak a falusi üdvözlésből, amely úgy hangzott, hogy „Kaszap Sára gyere le”. Az együttes megköszönte az Agora munkatársának, hogy ott lehetett a moziban. Mi is.