Nyilván van abban jó adag marketing meg lokálpatriotizmus is, ahogyan a Veszprémi Utcazene Fesztivál úgy hirdeti magát különböző fórumokon, mint a fesztivál, amely más, mint a többi; ugyanakkor ha az ember Veszprémben töltötte a július 13. és 16. közötti pár napot, szinte biztosan úgy tért haza, hogy akár más, akár nem, eszméletlenül jó volt.

A fesztivál fő vonzereje valószínűleg még mindig az, hogy ingyenesen nyújt remek koncerteket – néhány belépős produkció akadt ugyan a veszprémi vár nagyszínpadán (Gentleman & The Evolution vagy Irie Maffia Soundsystem), ám emellett megmaradt az utcazene-jelleg is: a kisszínpadokon délutántól kezdve léptek fel sorra a bandák vagy épp szólóelőadók, akik közönség- és zsűriszavazásra is bocsátódtak, a végeredményről pár bekezdéssel később.

A fesztiválban talán az a legszimpatikusabb, hogy az esti nagykoncertek és a délutáni – egyelőre ismeretlenebb, ám színvonalban többnyire kiváló – zenekarokon kívül, azaz a programfüzeten túl is van élet: a belvárosban mindenfelé hangszeresek mászkálnak, csak a megfelelő placc kell, és zenélhetnek is, akár délután van, akár hajnali kettő.

Ami az evést, ivást illeti, a fesztiválárak persze fesztiválárak itt is, nem olcsó a langalló és drágán megfizetünk egy-egy hotdogért is, a csapolt sör ára viszont jóformán senkit sem érdekel, amikor az egyik kisszínpad melletti SPAR-ban kapható behűtött dobozos verzió is; mert hát mégiscsak költséghatékony rendezvény ez, és nem az a szigorúan ellenőrzött hely, ahová tilos innivaló hurcolászni.

Ami a versenyző zenekarokat illeti (tulajdonképpen dehogy versenyző, nem vetélytársak a zenészek, hanem főként a zene meg a hangulat meg a társaság miatt tömörülnek Veszprémbe), sokféle stílusúak, játszanak feldolgozásokat és saját számokat, ücsörgünk a földön vagy épp táncolunk rájuk. A pécsi TükeZoo amolyan elegy-muzsikát játszik, underground popduóként keverik és kiforgatják önmagukból a zenei stílusokat, ötletes és jólhangzó szövegekkel dolgoznak, a Tenderfoot Blues Unitnak már a neve elárulja, hogy blues-ra specializálódott, méghozzá nagyon remekül, az Indie Folker amerikai folkdalok feldolgozásaival vonzza a közönséget, persze ez csak pár kiragadott név volt a húsz közül.

A nagykoncertek közül talán a Kiscsillagnak volt a legnagyobb közönségsikere, érthető módon: az ’érthető módon’-t azonban nem feltétlenül a zenéjük miatt mondom, hanem mert nyilván ismertebbek az átlagember számára, mint egy random külföldi zenekar, legyen bár sokkal jobb a Kiscsillagnál. És ez a nagy népszerűség nem is szimpatikus már: lehet, hogy öregszem, de nem jó érzés és nem kedvez a zeneélvezetnek, amikor agyontaposnak, miközben nonstop sikoltoznak, mert híres ember van a színpadon. Ugyanazon a színpadon, ugyanabban az időpontban másnap viszont a német Budzillus zenekar koncertezett: a téren alig kóvályogtak, mi kezdés előtt fél perccel odaálltunk és simán első az első sor voltunk, aztán elkezdtek zenélni. Rövid időn belül eszmélt a tömeg, magának a zenekarnak, és nem az előzetes hírének köszönhetően, mint Lovasiék esetében; a lényeg, hogy a fesztivál egyik legjobb bulija volt, mert a zenészek zseniálisak voltak, üdítően lelkesek, kevertek swinget, punkot, polkát, népzenét; magyar, német, angol nyelvet, és soha nem akarták abbahagyni a koncertet.

Mindez persze teljesen önkényes és szubjektív beszámoló volt, hiszen nem láttam minden koncertet, sőt, nem minden koncertről írtam, amit láttam, a lényeg azonban az, hogy kellemes és jókedvű fesztivál volt ez, vidám színű promóciós napernyőkkel tarkítva, és mielőtt leszögezném a végén, hogy el kell menni jövőre is, ígéretemhez híven ideírom még a győztesek neveit: a közönségdíjat a Young Bluesers, a zsűri díját pedig Allan Nes kapta. És akkor most jöhet az, hogy: el kell menni jövőre is!

Pálfy Eszter

Fotó: Mohai Balázs (MTI)