Gróf István neve leginkább politikusként forog a sajtóban, az MDF megyei elnöke azonban nagy zenerajongó, blues-történeti sorozatot állított össze. Ez előbb a sárvári Isis rádióban volt hallható, most a Rádió Szombathelyen fut. A szerkesztővel arról beszélgettünk, mit hallhatunk szerda esténként.

Kimozduló: Már a 20. része ment le sorozatodnak a rádióban, milyen a fogadtatás? A bluesnak van egy tábora Vas megyében, ám ez bármilyen lelkes is, nem túl nagy.

Gróf István: Valóban nem nagy, ezt tudomásul kell vennünk, de azok a fiatalok, akik hallgatják a műsort, azoknak tetszik, senki nem mondta, hogy ízlése ellen való lenne ez a muzsika. A Rolling Stones tavalyi koncertjén a közönség felét fiatalok tették ki.

Milyen szisztéma szerint áll össze a sorozat?

Ismereterjesztő jellegű, a cél, hogy a blues történetét, fejlődését mutassam be. Ennek megfelelően három részből áll, kronológiai sorrendben követi a stílus alakulását: az 1920-30-as évek Amerikájának Delta-bluesával kezdődik, amikor csavargók, utcazenészek játszották a Mississippi torkolatvidékén, Memphis kocsmáiban erősítő nélkül, egy szál gitárral, szájharmonikával, majd Chicagóban zenekarral, dobbal, bőgővel, erősítővel lett népszerű a műfaj a 40-es, 50-es években. A második korszak színtere Anglia, ezt a Rolling Stones neve fémjelzi, és amely a progresszív rockzene aranykora volt. Eric Clapton, Jimmy Hendrix, a Led Zeppelin, azaz maga a rockzene a blues-ból nőtt ki, de a boogie-woogie, sőt a rock and roll alapját is blues adja, és a jazzét is. A harmadik nagy korszak, amikor már ez a zene jut vissza Amerikába, a 60-as, 70-es évek nagy fehér zenészei játszották, aztán a 90-es években Gary Moore tette megint népszerűvé.

Melyik a kedvenced?

Minden korszakból vannak kedvencek. A Delta-blues korszakából Robert Johnson, a chicagói stílusból John Lee Hooker, a britek közül John Mayall, minden lemeze ugyanúgy megvan, mint a Rolling Stones-é, amelynek a mai napig, őszülő fejjel és szakállal hűséges rajongója vagyok. Magam épp a rockzene eredetét kutatva jutottam el a bluesig, és egy háromszáz CD-t tartalmazó gyűjteményig.

Három korszakát említetted a bluesnak, vajon lehet-e reneszánsza ennek a zenének, vagy esetleg folytatása?

Három feltétele lenne ennek, úgy érzem, mindhárom lassan kialakul. Az első, hogy a dallamtalan és gépies műzenék divatja mintha leáldozóban lenne, olyan hírek jönnek Amerikából, hogy a reprodukálható, és technikailag jól előadható zenék felé irányul az érdeklődés. Másrészt az is jó jel, hogy a nagy monstre koncertek után egyre inkább divatba jönnek a klubok, a szabadtéri kis rendezvények, ahol ismét előtérbe kerül a zenei tudás, az improvizációs készség, amit a jazz és a blues kíván. Ez Magyarországon is így van. Harmadszor pedig, a bluesnak van egy olyan képessége, hogy a divatos bőrbe tud bújni, és eladhatóvá tudja magát tenni.

Ha már az eladhatóságot említetted, a blues nem egy olcsó zene. Drága hangszerek kellenek hozzá, zenei tudás, bonyolultabb a technika, mint amikor kitudjakicsodák pörögnek a színpadon egymás után csupán egy számítógéppel meg egy mikrofonnal a hátuk mögött, ugyanakkor szponzorokkal, médiafigyelemmel megtámogatva.

Igen, de az a zene nem zene, csak annak nevezik. A blues-zenészek nem annyira üzleti alapon játszanak, az idei sárvári Blues fesztiválon például ingyen léptek fel. A bluesnak voltak aranykorai, és volt, amikor kevésbé volt népszerű, de soha nem tűnt el. A parázs az izzik a hamu alatt, és várja, hogy mikor lobbanhat fel.

Blues-történeti sorozat, Szombathely Rádió, szerda 22 óra. Szerk: Gróf István, műsorvezető: Czirók Tamás

(Fotó: www.mdf.hu)