Miről is szól ez a három óra tulajdonképpen?
Nézni nagyon kellemes, de amikor kijövünk a moziból, nem tudunk válaszolni arra az egyszerű kérdésre, hogy miről is szól ez a közel három óra tulajdonképpen.
Vannak olyan filmek, melyek kapcsán elkap bennünket a gyanakvás, hogy már az ötlet felvetődésekor az esetleges Oscar-díjakra kacsingattak a készítők.
Itt van például a Felhőatlasz, mely papíron minden Oscar-díj kritériumot kielégít.
Mindenekelőtt van egy lenyűgöző stáblista: a rendezők (Lana és Andy Wachowski, a Mátrix alkotói), a színészek (Tom Hanks, Halle Berry, Hugh Grant és társaik), a forgatókönyvírók, az operatőrök és majdnem mindenki nagy kalibernek számít.
Az Oscar-díjhoz dukál még a nagy költségvetés, extrém látványosság és egy némi – de nem túl megerőltető – gondolatiság is.
Szóval elvileg minden együtt van egy díjesőhöz.
Ha mégsem lesz így, abban talán szerepe lesz az ilyen fanyalgó kritikáknak is, mint az enyém, amely cseppecske ugyan a tengerben, de épp a film emlegeti azt a közhelyet is, hogy a tenger cseppekből áll össze.
Ugyanakkor, kedves olvasó, ha valaki azt mondja önnek a Felhőatlaszról, hogy az év legjobb filmjét látta a moziban, az még nem biztos, hogy minden tekintetben távol jár az igazságtól.
A közel három órás alkotás ugyanis alapjában komoly moziélmény.
Első osztályú színészi munka, professziális képalkotás, olajozottan gördülő hollywoodi történetmesélés, moziszékbe préselő látványelemek és finom részletgazdagság.
A hat történet mindegyikéből kerek, egész, egész estét betöltő szuperfilmet lehetne faragni.
Meghatódnánk a múlt századi homoszexuális románcon, jót vihognánk napjaink brit viszonyait kifigurázó komédián, szájtátva néznénk Új Szöult és annak „szép, új, világát”. Emellett komplett élményt kaphatnának a negatív utópiák, a romantikus kalandfilmek és a politikai krimik rajongói is.
A komplett élmény azonban elmarad, egyrészt azért, mert az alkotórészek torzóban maradnak, másrészt a lényeg, amiért a film készül, a hat történet metszéspontjai olyan halványak, hogy könnyen elnyomja őket az erős színészi játék vagy a számítógép generálta filmvalóságok.
A nagy nekifutás és erőlködés vége valamiféle álművészfilm, amelynek gondolatisága – ha eltekintünk a vizuális esztétika hozadékától - valahol a Coelho-könyvek szintjén mozog.
Még a legutolsó jelenetig is bízunk benne, hogy többet kapunk, mint egy Nők Lapja-szintű, romantikus tájolású pillangóhatás-elmélet, de nem kapunk, legalábbis első nekifutásra biztosan nem, és ez csalódottság kicsit eltántorít a későbbi kísérletezéstől.
Amikor kifut a vetítőből az utolsó kocka, és felkapcsolják a lámpákat, úgy érezzük, hogy kellemes filmélményen vagyunk túl, de ha valaki felteszi azt a ravasz, fogós kérdést, miről is szól a Felhőatlasz, nem nagyon tudunk épkézláb választ adni.
Hazafelé meg eszembe jut a távoli rokon: Nádas Péter Párhuzamos történetek című regénye, amely minden tekintetben a Felhőatlasz fölé tornyosul.
És aminek szerencsére jóval kisebb az esélye a hollywoodi megfilmesítésre, mint a Wachowski-testvéreknek az Oscar-díjra.
Értékelés: 6/10
Kapcsolódó:
A Savaria mozi 2012. decemberi műsora