Szenkovits Péter írása (teremtuccse.blogspot.hu).
Csaknem tökéletes. Jó, belátjuk, elfogadjuk: halandó számára elérhetetlen az abszolút. Ez még akkor is igaz, ha manapság e vidéken némelyek istennek képzelik magukat. Rosszul teszik. Előbb-utóbb rá fogják őket ébreszteni, hogy a tökély nem emberi kategória.
Viszont a My Fair Lady remekműként örök. Története megeshet bárhol, bármikor, bárkikkel. Véletlen, hogy 1912 és London.
2016. október 10., hétfő, Budapest. Centrál Színház. Karnyújtásnyira az Operaháztól.
Az Andrássy úton, a Hajós utcában, az egész belvárosban s országban van valami furcsaság. Kavarog a nézőben – bennem - a bizonytalanság. Az oka tragikus: az én éltemben még nem volt soha olyan hétköznap e honban, hogy a Népszabadság ne jelent volna meg.
Sajtó- és szólásrabságunk első napja a XXI. században.
A teátrumban pedig a szavak a leghangsúlyosabbak. A verbalitás, a kommunikáció, amely nélkül nem ember az ember.
Idebent most még szabad a szó.
Vajon meddig?
Lehetetlenség – számomra legalábbis – úgy nézni az előadást, mintha nem történt volna semmi. Henry Higgins beszélni, a tágabb világot is érzékelni s érteni tanítja Eliza Doolittle-t. Persze egoista a professzor-agglegény meg tiszta-önérzetes a leány; férfi-nő szakadatlan küzdelme vastagon zajlik. Mégis leginkább az egymásra figyelésnek, a megértés szándékának, az önalakításnak, a hibáink belátásának, valamiképpen tehát az énünk csiszolásának, az együttélésnek, a másik becsülésének a képessége árad felénk, ívódik belénk.
Egyfajta megtisztulás és megerősítés.
Nem hiszem, hogy Alan Jay Lerner (szövegkönyv-dalszövegek), Frederick Loewe (zene), Baráthy György (fordító-dramaturg), Puskás Tamás (rendező-direktor), Dinyés Dániel (zenei vezető-hangszerelés), Jaross-Giorgi Viktória (koreográfus), Bagossy Levente (díszlettervező), Szakács Györgyi (jelmeztervező), Tim Mascall (világítástervező) szinte felülmúlhatatlan alkotását/produkcióját a következő tíz évben ki lehetne iktatni a Centrál Színház repertoárjából. Azért sem, természetesen, mert Tompos Kátya (Eliza) és Alföldi Róbert (Higgins) utolérhetetlent nyújt. Elképesztőek! Nincs kétségem afelől, hogy tanulmányok sokasága elemzi s magasztalja – méltán - művészi teljesítményüket.
Annyira, de annyira szerethetők!
S a velük együtt játszókat is csak dicséret illeti. Borbás Gabi a professzor édesanyjaként arra is példa, miképpen lépjünk ki előítéletes önmagunkból, s igenis, lássuk végre meg más(ok)ban a szépet, a jót, a nemeset. Képesek legyünk az el-, a befogadásukra. És, persze, humor, önirónia nélkül nincs igazi létezés! A jó Pickering ezredes Cserna Antal. A látszólagos jelentéktelenség mögött miféle erények lappanghatnak! Magyar Attila Eliza apjaként többek között azt is prezentálja, hogy a lump kisemberbe több tisztesség szorulhat, mint a miniszterelnökbe. Verebély Iván a királynő. Akkora csavar ez és olyan édes meg bődületesen túlmutat önmagán. Szabó Éva villanása a lóversenyen a professzor édesanyjának barátnőjeként meg azt mintázza, milyen hosszú vágta a színi életpálya, s ezt olyan, de olyan alázattal, odaadással lehet művelni, hogy az megható!
Egyszer-másszor azt vesszük észre, hogy a szemünk sarkából valamiféle meleg forrás indul alá. Közben külső s belső mosoly simogat. Mérhetetlenül szükségünk van minderre e vérzivataros időkben.
Alföldi Róbert, Tompos Kátya, Puskás Tamás és csapatuk energiatöltetet ad ahhoz, hogy ne engedjük elvenni tőlünk a szavakat, a tisztességes kommunikációt. Ne tűrjük el a sajtó- és szólásrabságot!
Nincs lehetetlen.
Hgginsnek s Elizának sikerült száz esztendeje.
Irány az Abszol út!