Az osztrák határ légiesedésével még jobban kiesik a látószögünkből az Alföld. Idén nyár végén egyhetes felfedezőútra indultunk, hogy megnézzük, milyen is a hajdúszoboszlói Aquapark és fürdő, tényleg annyira megfutott-e Debrecennek, s hogy ellenőrizzük, áll-e még a hortobágyi kilenclyukú híd.

Évek óta nem voltunk az Alföldön, amire egyébként egyáltalán nem vagyunk büszkék. Egyszerűen így alakult. Ugyanakkor több ismerősünk is beszámolt az ottani pozitív változásokról, külön kiemelve Debrecennek és környékének új ruhába öltöztetését. Uccu neki, töltsünk hát egy hetet arrafelé, jött az ötlet, elvégre csak kicsit van messzebb, mint a horvát tengerpart.

Mivel hírből tudjuk, hogy a 4-es főút életveszélyes és gyakorlatilag használhatatlan, marad az autópálya Füzesabonyig. Ami után első benyomásunk nem igazolja az ismerősök csillogó szemű beszámolóit. Öt percen belül három lovaskocsi jön szembe, nagyjából annyi, mint Nyugat-Dunántúlon félév alatt, és bizony a falvak sem mutatnak valami gondozott képet az árokparti gazzal, málladozó vakolatú házakkal. Összességében kissé lehangoló a látvány, különösen a várakozásokhoz képest.

Debrecen, az irigység tárgya

Debrecen viszont kárpótol mindenért. Még a külvárosok mellékutcáiban sem érezni a szegénység szagát, mintha a középosztálytól lejjebb nem is lenne itt lakó (kiköltöztek a falvakba?), a belváros meg tényleg pazar. A Piac utca és a Nagytemplom környékébe láthatóan belepumpáltak pár milliárdot, de meg is van az eredménye. A főtér burkolata látványosan újjávarázsolva, a nem különösen régi épületek is úgy felújítva, hogy szebbek, mint elkészültük idején. Emellett működő szökőkutak, harangjáték, múltat idéző, mégis hi-tech villamospálya, miegymás.

Pár pillanatig csak bután nézünk, hogy ilyen is van Magyarországon, majd az öröm fuvallata járja át lelkünket, lám-lám, mégis megvan valahol az a sok adóforint, amit az évek során ilyen-olyan jogcímen elszipkáztak a családi kasszából. A házigazdánk szerint a debreceni csodára egyszerű a magyarázat: a politikusok itt is lopnak, de azért dolgoznak, lobbiznak keményen, és hagynak valamit a városnak is.

A Református Nagytemplom, Debrecen jelképe. Mivel sok évszázados fennállása alatt rendszeresen leégett, mai formáját viszonylag későn, 1823-ban kapta. A reformátusok nem szeretik cifrázni a dolgot, ezért az épületnél és a berendezésnél izgalmasabbak a történelm szálak. 1849. április 14-én Kossuth Lajos itt olvassa fel a Függetlenségi Nyilatkozatot (magyar Independence Day?). A híres államférfi széke azóta is itt áll az egyik fal mellett. Érdekes módon a templomba – ha nem is sokat, de - belépőt szednek, amely pénz viszont tartalmazza a toronymászás lehetőségét is. Ha valaki nem riad vissza egy kis mászástól, és nem ijed meg a szűk falépcsőktől, komplett kilátást kap Magyarország második legnagyobb városára.

A Nagytemplom mögött van a város másik híres épülete, a Református Kollégium. Jelenleg Iskolatörténeti és Egyházművészeti Kiállítás működik benne, nem túl nagy alapterülettel, de talán nem is baj. Ott jártunkkor látogatható volt az Oratórium, ahol két alkalommal is (az említett 1949 áprilisa, valamint 1945 decembere) ülésezett a magyar törvényhozás, és nyitva állt az impozáns nagykönyvtár a maga 600 ezres állományával és értékes ritkaságaival. Véletlenül vasárnap mentünk, így mindez ingyen volt látogatható.

Szintén a belvárosban áll, s szintén kötelező programnak számít a Déri Múzeum, amely Budapest után – állítólag - az ország leggazdagabb kulturális-történelmi gyűjteményével dicsekedhet. A képzőművészeti gyűjteményben számtalan legendás magyar festő nevét találjuk, közülük kiemelkedik Munkácsy Mihály. Híres trilógiájának (Krisztus Pilátus előtt, Golgota, Ecce Homo) egy légkondicionált különterem van berendezve.

Az Irodalmi Múzeum már közel sincs elkényeztetve sem a városvezetés, sem a látogatók által. A Debrecenhez valamiképpen kötődő számos magyar irodalmár relikviáit bemutató épület egy lakótelep közepén kapott helyett anno, valószínűleg abból a megfontolásból, hogy a szocialista embertípus mást sem csinál majd fusi utáni szabadidejében, mint irodalmi múzeumokba jár. Nem jár. A vendégnapló tanúsága szerint jó, ha kétnaponta beesik valaki. Kívülről több látogatója van, erre utalnak a falakon fellelhető graffitik.

A Nagyerdő nem különösen nagy, hegyvidéki embereknek erdő is csak alig. Nem is különösen ápolt, főként ha a nyalka belvárossal vetjük össze. A Botanikus Kert üvegházainak igen fura nyitva tartása miatt eltekintünk a gyűjtemény megtekintésésől. A szintén a Nagyerdőben leledző egyetem viszont impozáns.

A Nagyerdő új sztárja az Aquaticum, ami gyakorlatilag a gyógyfürdő mellé tavaly nyáron rittyentett élményfürdő. Az egész egy nagy üvegbúra alatt lapul, melynek következtében üvegház funkcióját is ellátja, bambuszokkal, hatalmas pálmafákkal, termő banánfákkal. A „szokásos” barlangfürdő, pezsgőfürdő, masszázs, mászófal mellett sláger a 11 különböző méretű csúszda, melyeknek használata beépített a jegyárba. Ami egyike a legtrükkösebbnek széles e világon. A belépéskor karszalagot kapunk, mellyel jöhetünk-mehetünk, sőt pénz nélkül vásárolhatunk, masszíroztathatunk, miegymás. Kifelé aztán benyújtják a számlát, perces alapon a benntartózkodásért, no meg a többiért. Nem olcsó mulatság.

Hajdúszoboszló

Húszéves korában még azon baromkodik az ember társaságban öt üveg sör után, hogy majd öregkorában Hajdúszoboszlóra jár, aztán évek múlva egyszer csak azon kapja magát, hogy ott van. Ezen elgondolkodik kissé, de ha már ott van, körülnéz alaposan.

Hajdúszoboszló alaphangulata olyan, amely joggal röhögteti meg a vitriolos kritikára oly hajlamos tízen- és huszonéveseket. Koraeste másodvirágzásukat élő teltkarcsú hölgyek korzóznak a főutcán jersey estélyiben, férfiaknál a fehér térdzokni és gumis rövidnadrág a nyerő. Mindenhol szól az élő szintetizátoros-mulatós, melynek következtében a kisváros jó eséllyel pályázhat elsőségre a Guinessben az egy négyzetméterre eső szar zene kategóriájában. Szürreális élmény, hogy a sötétség beálltával a hatvanasok minden utcasarkon nagy hévvel ropják egykori Poór Péter-, Express- vagy Kati és a Kerek Perec-slágerekre. Mivel a dínomdánom alaposan belenyúlik az estébe, jaj annak, aki a főutcán száll meg.

A városka amúgy közel annyira ki van pofozva, mint Debrecen. Érthető, mert van miből. Hatalmas pénzeket hagyhatnak itt a vendégek, még akkor is, ha az árak nem tekinthetők magasnak, különösen ha figyelembe vesszük a frekventált helyszínt. 3000 forint fő/éj körül már minőségi szállást lehet kapni, 4000-ért félpanziót, s a főutcán levő felkapott éttermek sem drágábbak a Szombathelyen megszokottaknál, sőt.

A jelenleg 800 forintos egész napos fürdőbelépő is barátságos árnak tekinthető, különösen annak fényében, hogy mit kapunk érte. Ha pihenős, öreges, gyógyvizes hangultra vágyunk, bemehetünk a főként idősek által látogatott termálszakaszba, amúgy jobban járunk a strand megannyi medencéjével. Külön említést érdemel a korrekt hullámfürdő és a létesítmény új büszkesége, a mediterrán tengerpart. Ez utóbbiról kiderül, hogy a képeken és reklámokon többet ígér, mint valójában nyújt. Hiába a mesterséges hullámzás, a műhajó, az úszáshoz sekély, az ücsörgéshez meg hideg. Képeken viszont baromi jól mutat. A strand egyébként kimeríthetetlen tárháza a kulináris élvezeteknek, különös tekintettel a karakteres alföldi bográcsételekre, amelyeknek fényében igencsak sápadtnak tűnik a dunántúli konyha.

Ha már ott van az ember, kihagyhatatlan a Magyarország első komoly élményfürdője, a 2000-ben nyitott Aquapark. Az időközben továbbfejlesztett, a strandtól teljesen leszeparált, de abból nyíló létesítmény – bár vannak medencék is – gyakorlatilag egy csúszdapark. Különösen népszerű a 12 éven felülieknek dizájnolt kilencféle óriáscsúszda, melyeknek összhossza meghaladja az egy kilométert. Van itt mindenféle őrület, többek között egy olyan, amelyben négyszemélyes gumicsónakszerű valamiben engedik le a delikvenseket egy töksötét alagútba. Elsőre tényleg élmény. Mégis azt kell mondani, az Aquapark egy idő után unalmas, ezért célszerű a – jelenleg - 1600 forintos kétórás jeggyel kezdeni, mert lehet , a 3500 forintos egész napos bent tartózkodás hosszúnak tűnik, még akkor is, ha a jegyként kapott karszalaggal szabadon járhatunk-kelhetünk a strand és az élményfürdő között.

Hortobágy: Ez nem jött be

Mit nekem, te zordon Kárpátok fenyvesekkel vadregényes tája – vallja Petőfi, aki feltehetőleg úgy volt a hegyvidékkel, mint mi a síksággal. Nem érti, s nem nagyon tud mit kezdeni vele. Csodálja, ámde. Mert érdekesnek érdekes ez a fene nagy laposság, de mit lehet itt csinálni, ha valaki nem kíván amerikai és japán turistáknak koreografált lovasbemutatón feszengeni, ráadásul sem a pásztorélet, sem a mesterséges népművészet iránt nem érez olthatatlan szomjat. Így nézegetjük kicsit a tájat, majd hazafelé megállunk Hortobágy faluban egy rétszerűségen, ahol aztán váratlanul felbukkan a parkolóőr és beszedi a pénzt.

A kilenclyukú híd köszöni szépen, megvan. Alá is kukkantunk lyukszámolás ügyében, de a megközelítés bajos, mert kereken hatmillió szúnyog rajzik elő a híd alatti lápból és a vizes fűből. Testi diszkonfort érzetünket súlyosbítja, hogy a híres csárda és környéke gyakorlatilag egy méretes giccsvásár. A szemkiverős ostorok és a népiesch kulacsok sem rosszak, de legalább magyarázhatók, ellentétben a távol-keleti sakkokkal és a magyar pusztára előretolt Matrijoska baba osztagokkal.

Hülyén érezzük magunkat, mint Stóhl Buci a könyvesboltban, s elmegy a kedvünk alaposan az egésztől, s úgy döntünk, ennek így biza nem sok köze van az Alföldhöz, jobb ha arra mondjuk a Debrecen szóból asszociálunk. Ennyiben maradunk, mikor Füzesabonynál visszatérünk az M3-ra.

Nézze meg képgalériánkat is Debrecenről és Hajdúszoboszlóról itt!" target="_blank