Hősöm tere. Lévai Balázs referenciális olvasást emleget. Jordán Tamás az egyhuzamban végigolvasóknak boros párhuzammal jósol másnaposságot. Maga az író a legérthetőbb kötetének titulálja. A közönség megtartja magának a kérdéseit. Cikkírónk előbb megvallja, hogy miért nem jutott többszöri nekifutással sem tovább 80 oldalnál, aztán teljesíti a krónikási penzumát.

Beigazolódó prekoncepciók

Tehát a vallomás. Esorokírója nemegyszer szeretett volna magára vonatkoztatva a szóban forgó kötet kapcsán befejezett múlt időt használni. Merthogy a Grafitnesz versgyűjteménybe néhány éve beleolvasott, tetszett is neki és ha már, akkor talán a nagyobb lélegzetű műben sem fog csalódni. Gondolta magában naivan. Csakhogy a Taxidermia című kifejezetten undorító film annyira betette nála a kaput a témában, hogy nagyon. Annyira átélte az önkipreparálást, hogy ha a moziban nem ülőhelyek vannak, a jóérzés nevében ájult volna el. Falfehér arccal így is a bejáratot kereste, lévén úgy tanították neki, hogy az ember okádhatnékja magánügy, nem illik közösségi élménnyé tenni. A film alapjául ugyanis Parti Nagy Lajosnak az e kötetben is említett A hullámzó Balaton című és egy másik novellája szolgált.

A Hősöm Teréből olvasva néhol élvezte is a ténylegesen mókás nyelvi leleményeket, amiknek bevallottan maga is nagy barátja, azonban nagy-nagy jó szándékkal mondaná csak pozitív csalódásnak ezt a tapasztalást. Mondjuk ki: nincs annyi hozama a műnek, hogy a soronkénti szemrevételezésébe feccölt energia megtérülne. Ha gonoszak volnánk, és miért is ne lennénk azok, kimondanánk, hogy Onan népes késői leszármazottjának egyikét tisztelhetjük Parti Nagy Lajosban. Ami mondat, tudjuk, egy szépen fejlett paradoxon.

A posztmodern mint olyan

Az ilyes irodalom létjogosultságának a rendszerváltás vetett véget/kellett volna, hogy véget vessen. Onnan ugyanis az érvényben lévő törvény betűjén innen mindenki szabadon kimondhatja-leírhatja azt és úgy, ami és ahogy gondol. Hogy stílszerűek maradjunk: ami a (galamb)csőrét bökte.

Mókás is, amikor az előszörre 1999-ben nagyközönség elé tárt kötet Tubica Cézárja kapcsán pártvezért emlegetnek nevesítetlenül, és hogy ami rettenetes akkor volt, az most, tíz évvel később, 2009-ben, még égrekiáltóbban kap majd teret. Lehet is befele csomagolni a bőröndöket és külföld felé venni az irányt.

„A diktatúra nem szereti a képzeletet, csak a sajátját”, hangzik el aktuálpolitizálva és azzal a hozzátoldással, hogy amennyiben az előbbi mégis beleilleszkedik a sajátjába, akkor mégis fogékony rá. Ez egyszerűen nevetséges, direktségében különösen szánandó hisztériakeltés.

Hanem kanyarodjunk vissza a Kötelező olvasmány néven egy kalap alá vett sorozat második állomásához.

Mondhatni, percről percre

Lévai Balázs érdemeit már méltattuk az első körben. De azért mégse bírjuk ki, hogy itt ne. Tudniillik nagyrészt rajta múlik egy-egy ilyen est sikere. Úgy tud beszélni az irodalomról, ahogy kevés médiaképes ember. A szájából könnyed eleganciával válnak érthetővé az addig mumusként kezelt fogalmak. Esorokírójának polcán például ott figyel Az irodalomtudomány a modern és posztmodern korban című kötet 2001-ből, mégse menne be szívesen egy ilyen tárgyú vizsgára.

Lévaié is az első (e cikkben második) vallomás: Kaffka Margit Gimnázium, Iliász, „csak nem már engem feleltetnek" és mégis, egyes, utólag szorgalomból feljavította jóra a félév végi osztályzatot.

Jordán keze jó szentként szintén maga felé hajlik, februárra ígéri a Weöres Sándor Színház végleges épülete épülésének elkezdését, hogy aztán már a Jézuska beérkezte környékén befejeződjék a színházzá újítás.

Lévai erre ismét a köznapibb témáknak ad zöld utat: honnan a bőrdzseki. A színházigazgató megvallja, hogy ő sohasem vásárol ruhát, a felesége az elkövető, szombathelyi valahol a helyszín.

Parti Nagy Lajos nevéhez Lévai Budapest, Pécs és Berlin nevét illeszti lakhatásilag. 10 éves korában folyamatosan beszélt, derült ki az édesanyja szavaiból, a sajátjából meg az, hogy az adott szó kimondása pontosan így hangzik: „moszkvi… slusszkulcs”. Aztán további nevek jönnek sorra. Kicsinált Mozgó Világ, pécsi Jelenkor folyóirat, 13 évnyi Sárbogárd, Esterházy, Mészöly Miklós. Parti Nagy meg szégyellte magát, hogy nem tudja, amit eleve feltételeznek róla. 33 évesen jött a váltás, amikor otthagyta a Jelenkor szerkesztői állását, szabadúszónak állt és „fölbizonytalanodott” Budapestre.

A Jordánnak szegezett kérdés Pécs kapcsán adódik: miként is lett az a POSZT pont ott, ahol. Debrecen túlságosan keleten volt, Miskolca nemzetközi operafesztivál helyszíne, Szegeden meg a nyári színháznak ad helyet, hát így.

Áldilettáns stíl

Kardinális kérdés: kit iktat az író önmaga és a regényhős közé. Az ottliki ürgepozíció Parti Nagy Lajosnál „rosszul beszélek" pozícióvá alakul. Ilyen volt például az az anekdota, amikor az átkosban valamelyik elvtárs megmondta a frankót, hogy „negatív emlőről nem lehet pozitív csecsemőt szoptatni”. És tényleg. Gondoljanak csak bele.

Később a független kisgazda G. Nagyné Maczó Ágnes jelentette ki, hogy „én a demokrácia mellett tettem le a lantot”. Özvegy Kanalas Béláné utazott még direkte rontott nyelvben. Utólag aztán lekerült róla az inkognitó: Weöres Sándort takarta e név. Jordán Feiszt György témába vágó közgyűlési jegyzeteit ígéri elkérésre, amit aztán Parti Nagy köszönettel, de visszautasít, mondván, nem tudja felhasználni őket, könnyebb kitalálni az ilyesmit. Ebben a rossz memóriája is segíti.

Lévai aztán a sokféle irodalmi érdeklődéséről kérdezi. Kis képekben gondolkodik, közben alakul ki, hogy mekkora és mi is lesz a forma: vers, dráma, „regény” stb. Nem nehéz kitalálni, hogy a színpadra állítható műveknek van a legnagyobb financiális hozama, a legkevesebb pedig a költészetnek. Ki mit és mennyit ír, attól függően helyezhető el az ismeretségi skálán.

Az alanyi szerzőség és a posztmodern vagy akár Závada Pál művei között alig van átfedés. Alig vagy semmi nem derül ki belőlük az írójukról. Vallja Parti Nagy, akiről Lévainak Borges jut eszébe, aki azért nem írt regényt, csak esszéket és novellákat, mert tartott attól, hogy abban szükségszerűen lesznek olyan oldalak, amiket minden lelkiismeret-furdalás nélkül át lehet ugrani, mondhatni „lötyögnek” a regény szövetében.

Parti Nagy mégis tele van nosztalgiával a klasszikus XIX. századi nagyregények iránt. Évekig írni, rengeteg helyet kihasítani miatta az életéből. Szerinte különben nincsen rangsorolás az egyes irodalmi műfajok között.

Jordán kérdése idepasszol: hogyan dolgozik? Az író megvallja, hogy gyakran az a forgatókönyv, hogy délelőtt 10-től leül a monitor elé és este 6-után alig valami eredménnyel blokkolja az órát. Dédelgetett tervei között szerepel egy, már 8 éve a hardverben őrzött, maximum 100 oldalra rúgó novella.

A műveket idővel el kell engedni, ha nagyon fontos, akkor úgyis kiköveteli magának a létérvényt. A gépben úgyis benne vannak, amik benne vannak, belső érésük van, az író másmilyen szemmel néz most és később is rájuk, a változásuk, a csiszolódásuk úgyis fejben történik és csak utána teljesül csak ki klaviatúranyomogatásban.

Színházi közeg

A hely szelleme, ugye. Kissé belterjes miliő alakul ki, amint nem aforizmák és testközeli élmények csontváza köré gyarapszik fel a matéria. Moliere, Petri György, Tartuffe, 5. felvonás elhagyása, a francia nyelvben Nádasdy Ádám-szinten megváltó szerepe.

A könyv azonban a színházzal ellentétben kézbe vehető, hazavihető köztárgy. (Az esorokírója kísérőnője végül mégse dedikáltatta a könyvtári könyvet. Ejnye.) Amúgy nincs hülye olvasó, csak olyan, akit Rejtő Jenő korában például kiröhögtek volna, ha komolyan veszi, amit írt.

A Hősöm tere kap teret

Referenciális olvasás, mondja Lévai Balázs. Azaz miközben olvassuk, valamihez viszonyítva kéne értelmeznünk az adott szöveget. A tévés felesége amúgy galambfóbiás, Velencében például három óra alatt ért át a Szent Márton téren. Mikor meg mondta neki Lévai, hogy milyen témában is hivatalos irodalmi értőként műsorvezetőnek menni, a galambdiktatúráról a felesége azt mondta, hogy „Ebben hol a szatíra? Ez létező fenyegetés!”

Erről szinte mindenkinek kapásból eszébe jut Woody Allen két klasszikusa, az Annie Hall és a Csillagporos emlékek. Akinek mégse, az nézze őket újra. Megéri. Parti Nagynál a galamb – a fentiekből következően – nem békejelkép, hanem nekimegy a klasszikus értelmezésnek és gengszterizálódik.

Állatos szatíra. Adódó párhuzamok, előképek. Orwell: Állatfarm, Margaret Atwood: A szolgálólány meséje és Swift: Szerény javaslat. Swiftet hajdanán sokat olvasta, vallja meg a szerző, ismervén a magyar kritikai szcénát azonban írás közben szándékosan nem vett a kezébe a témába vágó műveket. Nem akart ugyanis „kottából dolgozni”, valamihez képest valahogy valamilyennek lenni.

A „regény” a megjelenés előtt az Élet és Irodalomban részleteiben olvasható volt. Tubica Cézár egy pártvezér… Ja, ez fentebbről már ismert lehet. Parti Nagy tanúvallomása szerint dupla ilyen hosszú is lehetne a kötet, a mellékszereplők felléphetnének az első ember elé, hogy megmutassák magukat. A másmilyen szemlélet legszebb példája amúgy, ahogy egy osztrák humorista a Mein Kampfot egy az egyben előadta és végigröhögte a közönség.

Bret Easton Ellis neve is előkerül. Nála is visszatérnek szereplők. De ez egy már évszázados irodalmi trükk. Más téma. Egy JAK-os mítingen ugyanis annyira sikerült Petri Györggyel az élen berúgnia főzőcskézés helyett, hogy a főszakáccsal tartott szinte mindenki. A marhapörkölt főzelék élvezhetetlen lett, de a jelenlévők ezt különösebben nem sérelmezték.

Folyt. köv.

Lesz. Ha nem is decemberben, januárban feltétlenül. Aligha hisszük, hogy a „nemzeti avantgárd géniusza”, Pozsonyi Ádám vall majd reakciósan észérveket a „Hogyan pukkasszunk liberálisokat?” című egyik és másik gyűjteménye kapcsán, vagy épp a "Jönnek a kispolgárok" fedlapfeliratú novellagyűjteménye kerül sorra, de azért az esorokírója élvezni fogja.