Hatezer ember szórakozott a Rába-parton, mondta be a 30Y koncertje előtt a rendezvény atyja, Hegedüs László, azaz Hege. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy rentábilis a buli, vagyis jövőre veletek ugyanitt.

Korábban:

• Alterába Fesztivál 2010: ügyesen összerakták ott a folyóparton (fesztiválkritika)
• Képgaléria a fesztiválról

Körmend zeneország

A nagy nevekben bővelkedő csütörtöki első nap után pénteken inkább a feltörekvő és a remek zenét játszó, de kisebb közönségbázist megszólítani tudó csapatoknak adott újabb alkalmat, hogy megmutassák magukat. Ami persze nem azt jelenti, hogy amikor hajnal felé hajló háromkor átszelem a körmendi belvárost, nem a Depresszió-Lord-Blues Company mesterhármas koncertje után vagyunk. Ha már leperkáltuk a magyar fesztiválszezon egyik legbarátibb belépődíját, akkor azért jöjjünk ki buzdítani a fiatal újat akarókat. Merjünk hencegők lenni: ha majd nagyon befutnak és a 2015-ös honi nyári soknapos élményhalmozásokon az ő nevük lesz a plakáton a legnagyobb betűkkel írva, büszkén hivatkozhatunk rá, hogy mi már akkor láttuk őket, amikor maximum 100 ember előtt játszottak.

Körmenden az elmúlt években több koncert megbukott vagy elmaradt. Egyedül a Rába-parti Magyar Napok örvendezteti meg minden évben a nemzeti rock nagyszámú szimpatizánsát. A helyszín ugyanaz, a szervezők a Pannónia Fesztivál (a köznyelvben: pafe) mintájára kényeztetik olyasmivel az erre fogékonyakat, amit egykorott alternatív zenének neveztek. Innen jött, ugye, a név is, ami a németül értő fülnek is jól cseng, bár magyarul az ÖregRába Fesztivál hallatán a lelki szemeink előtt az Illés, a Metro és az Omega triumvirátust gondolnánk a középpontba. Ami persze szintén nem volna egy utolsó élmény.

Zenekarról zenekarra: péntek

Délután 5 órakor még elég szellősen foglalt a placc. Az Anonym Projektről lecsúszok, de talán továbbra sem téves állítás az, hogy a programmenü túlsó felén volna a helyük. A kiábrándult, depressziós zenéjükhöz jobban passzol az éjszaka mélye felé gravitáló hangulat, amikor a nagy többség már két sört is megivott, és a harmadikkal egyedül áll a tömegben.

A tizenhárom éve létező Ted’s Village játssza a maga angol nyelvű, kaliforniai punkzenéjét. Nem mondunk újat azzal, hogy Kaliforniánál tudunk kevésbé szörfdeszkásabb helyet, az életnek arrafelé szinte csak napos oldala van, de azért a srácok az izgalmas, a műfajon belül sokszínű, mindenekelőtt magas fordulatszámon pörgő dalai erős üzenetek hordozására is alkalmasak. Az egyikben például megtudjuk a magyar közállapotokról, hogy anarchia dúlja fel a mindennapjait. Hja, ez egy igen-igen kemény, kemény világ.

Jól körbe is nézünk, mielőtt leülnénk a sörünkkel a padra. Gyanútlanságunkban nem gondolunk arra, hogy a sötét fellegek nemcsak úgy díszileg vannak az égre aggatva, hanem ki is facsarhatja őket az időjárás. Vagy fél óráig esik, aztán abbahagyja. Közben a kisszínpad hangfalaival a lehető legjobb dolog történik: felcsendül a The Doorstól a People are Strange, a Rolling Stones meg a Paint It Blackkel stimulálja a boldogsághormonjainkat.

A Rith nyerte meg idén az Átjáró könnyűzenei tehetségkutatót. Azóta nemcsak a falujukba, Bőre hívták el a nagy kedvencüket, a Lordot, hanem számos más hatással is gazdagodott a zenéjük. Ennek bizonyítéka az itteni koncertjük. Egy amerikai elnököt idézve mondhatjuk, hogy aki szereti az ilyesmit, az hamar rá fog jönni arra, hogy ez olyasmi, amit szeret.

A Lunchboxnak már biztos szövegtudású rajongótábora is van. Sokadszorra hallgatva se tud megfogni a négyes popos punk zenéje, de láthatólag van, akiket igen.

A Soulwave-ről megint lecsúszok. A fesztivállal szinte szomszédos kocsmában a zenegépből áradó Pokolgép-dalok elnyomják a messzebbről zengést.

Lukács László öccse. Akárhogy is próbálok a remek, zúzós dalokra, koncentrálni, folyton megakadok. Amikor a Depresszió énekese nekiáll konferálni, mindig az az érzésem van, hogy egy Tankcsapda-feldolgozásokat játszó zenekar koncertjén vagyok. Olyanon, ahol egy fickónak Lukács László minden egyes szófordulata, gesztusa benne van a vérében, valószínűleg álmából felébresztve is valami rá jellemzővel küldene el minket a fenébe. Csakhogy Lukács hangja olyan, mint amikor egy bordás radiátoron végighúzol egy fémcsövet. Nem egy kifinomult, de baromi erőteljes élmény. A plafonig ugrasz, és leérve bereped alattad a beton. A Depresszió énekesének hangja meg jóval kevésbé gyűrött, karcos.

Örökké címmel új lemezzel jött ki a Lord. A közel 40 éves zenekar nem hazudtolja meg ezúttal sem önmagát, a hard rock egyik legszebben fénylő magyar csillagaként biztos pont bármelyik honi fesztiválszínpadon. Ez ezúttal sincs másként. A kultikus dalok mellé az újak is hamarosan beleivódnak a köztudatba.

Nem túl kreatív dolog idézni, de ha találóbbat kitalálni nem lehet, mint ami írva vagyon, akkor nincs mást mit tenni. Ez áll ugyanis a Blues Company honlapján: „A siroki megmozdulás Blöró frenetikus részegsége miatt volt átütő. A buli egy részét a földön fekve énekelte le, mert átesett egy hangfalon, és nem tudott felállni. A hatás nem maradt el!” Ezt meg egy dalszövegükben állapítják meg: „Akkor voltam boldog nagyon. Három napig állt a faszom.” Mit lehet ehhez hozzáfűzni? Ez egy igen-igen kemény, kemény valag. (Bocs, de annyira adta magát.)

Zenekarról zenekarra: szombat

Szokatlan, de igaz: ami a fesztiválterületen kívülről hamisan szóló éneknek, az bent már jól hangzik. Vagy talán az dobott ennyit a Sunbird koncertjén, hogy a basszeros srác csellóra cserélte a hangszerét. Onnantól néhány szám erejéig mertek csendesebb, elszállósabb zenét is játszani. A záró Pál Utcai Fiúk-dalt, az Első dalt pedig századszor is szívesen hallom újra: „ez lesz az első, ez az igazi dal, ez is csak annyit ér, amennyit belőlem eltakar.”

Amerikai rockzene, írtam tavaly a Fountainről. Ami csak jót jelenthet, és jelent is. Amelyik zenekar ugyanis nemcsak hogy ismeri és szereti az R.E.M Orange Crush című dalát, de (ha nem is jól) játssza, az rossz emberekből nem állhat. Becsülendő ízlést sejtet. A befutás azonban angol nyelven nem lesz egy egyszerű mutatvány.

Na, és akkor mit csinál Vas megye legszerethetőbb fiatal zenekara, a Zaporozsec? Belefűzi a popérzékeny dalai közé az R.E.M. Man On the Moon-ját. Mivel az Alterába Fesztivál közönsége nagyrészt húszon inneni fiatalokból áll, aligha ismerhetik ezt a közel húsz éves nótát. A szentgotthárdi srácoktól az EP után amúgy nagyon várok már egy albumnyi kiváló dalt.

A Shanti Ska Tonest már vagy sokszor láttam, hallottam, élveztem. Négy éve zenélnek, de talán ők az a Szombathely környéki zenekar, amivel a legtöbbször találkoztam. Ha sátortáborozók és a körmendi háromnapos jegyesek a fesztivál első koncertjére is olyan szép számban kijönnének, mint az estiekre és a zuhé időben nekiállja produkálni magát, akkor összejöhetne a ska helybenfutókból az a néhányszáz ember, amit ez a csapat alapból megérdemelne.

Eznap a Jóindulatról maradok le. Talán elnézi ezt a kedves olvasó, lévén az embernek vannak szociális igényei is, azaz elbeszélget az esőárnyékban és egyszer csak azon kapja magát, hogy amit az óra az előbb mutatott, ahhoz képest most már egy nagymutató-körbefordulással több van.

És továbbra se marad abba az égi áldás. Pedig még csak ezután jönnek a nagy nevek, négyből ketten erős szombathelyi kötődéssel. A Vad Fruttikból két úriember is az akkor még Berzsenyi Dánielhez címzett főiskolán végeztek. Az énekes, Likó Marcell ráadásul 2003-ban az LSD-ről írt szakdolgozattal lett diplomás. A 30Y pedig egy azóta megszűnt szombathelyi buszjáratról kapta a nevét. Beck Zoltán frontember a koncertjük végén meg is mutatja a táblát, amit frissiben kaptak egy rajongótól.

Mindkét zenekar érezhetően már az érkezőfélben lévő új lemezükre gyúr, de azért a fesztiválkívánalmaknak is jócskán eleget tesz. Míg a Vad Fruttik szemezget a slágertarsolyból, addig a 30Y jól bereccsenti a gitárokat, mondván, „srácok, figyeljetek, mutatjuk, így kell hatásosan, megfontolt szándékkal zúzni.”

A két zenekar között Kiscsillag néven Lovasi Andrásék hozzák zavarba a mostani tizenévesek szüleit. Körbenézve sok negyvenes-ötvenes arcon látok kérdő tekintetet, hogy tényleg azt hallottam, hogy az énekes egy lassúzós jellegű dal első sorában arról mesél, hogy leszopott egy benzinkutast. Nehéz ilyenkor azzal nedvesre takarózni, hogy férfi és férfi közötti teljes átélésről szól a dal, ami azonban nem csorbítja a heteroszexualitás hitelét. A szemüveges fickó amúgy a dalban maga Lovasi.

Az Irie Maffia közben célirányosan a belváros felé veszem az irányt. „Under deconstruction”, olvasom a közbeeső feliraton a kerülés okát. Sok az, ami van, ami lehet, de majd jövőre megint rajtunk áll a jelenlét.

Korábban:

• Alterába Fesztivál 2010: ügyesen összerakták ott a folyóparton (fesztiválkritika)
• Képgaléria a fesztiválról