Miért élnénk, ha nem egy álomért? - A Pál utcai fiúk a Vígszínházban olyan, mint az égig érő paszuly

„Az ember eltéved, de nem lehet a Grundnak Júdása.” „Divat a piszokrataság.” „A Pásztor fütyül, bamba nyája ringva lép, / Béget csupán marhamód a birka nép.” (Geszti Péter)

A Pál utcai fiúk. Budapest, Vígszínház.  2017. Március idusának délutánja.

Amikor a vörös ingesek vezére, Áts Feri vigyázz!-t vezényel brancsának a megfürdetett, csuromvizes Nemecsek Ernő tiszteletére, a mellettem ülő Gyenes Judith, az 56-os mártír honvédelmi miniszter, Maléter Pál özvegye fölsóhajt: „Bárcsak ilyen ellenfeleink lettek volna s lennének!”.

Dés László-Geszti Péter-Grecsó Krisztián zenés játéka tavaly ősz – a november 5-ki ősbemutató – óta berobbant a köztudatba. A Molnár Ferenc (1878-1952) regénye nyomán született musicalt Marton László rendezte, dramaturgja Radnóti Zsuzsa, aki a nemzeti ünnepünkön vette át a már évtizedek óta kiérdemelt Kossuth-díját.

A Pál utcai fiúk 1889 márciusában játszódik. Pontosan negyven esztendővel a szabadságharc leverése után.

E glóbuszunkon minden idők egyik legkedveltebb /kamasz/regényével azonos színvonalú a Dés-Geszti-Grecsó alkotás, szintézisben a - már említett - Marton László és Radnóti Zsuzsa által életre hívott vígszínházi/színpadi változattal, a Török Sándor-féle átdolgozás néhány elemének felhasználásával együtt. Pokolba már a szemérmeséggel: földünk kulturális örökségének részét képezi az Eszenyi Enikő által igazgatott Szent István körúti teátrum kicsattanó egészségnek örvendő „kisdede”. Nem kell különösebb érzékenység, jóstehetség meg pláne nem, hogy rögzítsük: az immár „csecsemőkorba” lépő alkotás cseperedése megállíthatatlan, s további növekedése olyan lesz, mint az égig érő paszulyé (babé). Már nem lehet lekaszabolni.

Hirdeti: él egy kis nemzet, amelyik szabadságvágya – 1848 és 1956, továbbá 1989 után – olyan mérhetetlen nagy, hogy az árulónak, idegennek minősített, kisemmizett, megalázott nemecsek ernők milliói bármire képesek azért, hogy kiálljanak az igazságért. A barátság, az összetartozás, a hazaszeretet, a hősiesség, az elszántság, a hibáink beismerése, a rendíthetetlen hűség ez ember(i)séghez, az áldozatvállalás, a megfontoltság, a szolidaritás,  a be- és az elfogadás, az együttérzés, tolerancia, a másság méltatása, a korrekt ellenfél tisztelete s a becsület nem idejétmúlt lózung (jelszó). Száműzni kell egyszer s mindenkorra a kicsinyességet, az irigységet, a kontraszelekciót, az alamusziságot, a haragot, a pökhendiséget, az uszítást, a gyűlöletet, a kapzsiságot, az álszenteskedést, a hazardírozást. Az einstandot (ejtése: ájnstánd), azaz: amikor az erősebb jogán valakinek felháborító módon lefoglalják a tulajdonát. Iskolában, grundon, füvészkertben. Valamennyi kontinens valamennyi államszövetségében, országában, városában, falujában.

Világ Nemecsek Ernői egyesüljetek!

Magasító párnákon pisszenés nélkül fürkésző kisdiákok, nagyobbacska iskolások, tinik/ifjak, huszonévesek, a derékhad képviselői, szép korúak, nota bene! örök kamaszok - a szívtájék fölött csaknem mindenki kokárdával – töltötték meg zsúfolásig a Vígszínházat.

A szereplők éltek, égtek, itt s most történt meg velük – mindnyájunkkal - mi molnári, emberi, amiért egyáltalán érdemes ezen a labdacson, e honban újra s újra hinni, várni, tenni.

Tavaszt teremteni. Márciust.

Se égés, se ciki nem volt szipogni, urambocsá! meg-megrázkódni, hüppögni. S fölpattanni székből, állva ünnepelni Bokát, Nemecseket, Ács Ferit – Wunderlich Józsefet, Vecsei Mikóst, Józan Lászlót és a művész csapattársakat.

„Íme, hát lehet másképpen gondolkodni, de attól még becsülhetjük egymást, összefoghatunk!”, súgta a fülembe özvegy Maléter Pálné, Gyenes Judith, s közben zsebkendőjével a szeme sarkát törölgette.

„Álljunk bele, ha kell, bármi jöjjön is el, / Legyen szabad a Grund! / Véssük ide ma fel, / hogy megmarad ez a hely, / Vagy egyszer belehalunk!

M’ért félnénk?

M’ért élnénk, ha nem egy álomért?” (Geszti Péter)

Az előadásról készült képek forrása: a Vígszínház honlapja. Fotó: Gordon Eszter