Mikor lenne az embernek ideje jobban egy kis kultúrapótlásra, mint nyáron? Nyáron viszont – érthetően, de mégsem teljesen – szinte kizáróan a könnyű műfajé a főszerep a magyar színpadokon. Kőszeg úgy döntött, bevállal komolyabb dolgokat is. És jól tette, mint ahogy mi is, hogy egymást követő két este is elautóztunk a Vas megyei kisvárosba.

Bálint András: Ami a Márai-naplóból kimaradt

Még nem kezdődik el az előadás, de az ember agyában máris az motoszkál, hogy lehet, amit ő realizmusnak gondol a kultúra előállításának és befogadásának jelenlegi helyzetéről, az valójában pesszimizmus. Hiába a kisváros, hiába van hétköznap este, hiába a sorozatos hasonló programok, a kőszegi vár lovagterme szerdán este teljesen megtelik a Várszínház aktuális előadására.

Pedig szó sincs szórakoztatásról, ingyenességről, látványról, semmi olyanról, amely manapság közönségcsalogatónak számít.

Bálint András, az ismert színész–rendező Márai-estjére jöttünk össze szép számmal, ami már csak azért is figyelemre méltó, mert – Márai Sándor és Bálint András alakján keresztül - a mostanában alaposan háttérbe szorult, klasszikus értelemben vett irodalom a főszereplő.

Gyakorlatilag egy egyszemélyes, versekkel fűszerezett felolvasóestről van szó.

A színész Márai – eddig nem publikált vagy kevéssé ismert - naplóbejegyzéseiből válogat össze egy csokorral, hogy az írót egy kevéssé tudatosult szemszögből állítsa elénk.

A világháború utolsó napjaitól 1949-ig nyúló szelekció egyszerre idézi meg a zaklatott,
történelmi hátteret és ad betekintést Márai olykor zavarba ejtően kemény, őszinte, szarkasztikus, ugyanakkor gyakorlatias gondolkodásába, amellyel az irodalmat és a körülötte levő, éppen alapos változásban levő világrendet szemlélte.

Egy olyan világrendet, amelyben neki már nem jutott hely.

Bálint András különösebb cikornya nélkül olvassa fel a bejegyzéseket, de olvasásában, interpretációjában van valami örvényszerű, észre sem vesszük, a külvilág folyamatosan beszűkül, már nem is 2010-ben vagyunk Kőszegen, hanem közvetlenül a háború után, és aki beszél hozzánk, az maga Márai, aki fokozatosan összeolvad Bálint Andrással.

Csak akkor eszmélünk olykor, hogy hoppá, kizökkent az idő kereke, amikor Márai gondolatainak aktuális politikai és egyéb analógiái ugranak be, hogy egyszerre örüljünk az író pengeéles meglátásinak és  töltse el szánkat a keserűség, hogy hiába telt el több mint hat évtized, egy tapodtat nem jutottunk előre.

Mindettől függetlenül az estén az irodalom a főszereplő. Egyrészt azért, mert Márai naplója is nagy hangsúlyt helyez erre a szálra, másrészt mert Bálint András is erre erősít rá: a naplóban említett versek közül belesző, belesimít az előadásba néhányat.

És itt és így történik az igazi csoda. A nagy világrohanás, sztárkultusz, gagyiáradat és általános elbunkulás korában hirtelen ott lesz a teremben az élettel teli Vörösmarty, Arany János, Kosztolányi, Radnóti és a többiek, a csendes, lappangó mélység két vállra fekteti a nagyhangú, csacsogó felszínt: azaz mindennapjainkat. Húha, ezek nem haltak meg, visszajöttek – konstatálom. Váratlan, de kellemes fordulat, mint amikor egy végleg elveszettnek hitt, kedves emlékre akadunk padlásrakodás közben, amely jó állapotban átvészelte a viharos időket.

Bálint András nem magyaráz semmit, csak csendesen meghajol a végén. Percekig zug a taps. Utánanéztem: most 67 éves.

Elfriede Jelinek: Kézimunka (PanoDráma)

24 óra múlva, azaz csütörtök este megint ott ülünk a lovagteremben. A Várszínház tovább emeli a tétet. Ha azt mondjuk, hogy Márai Sándor és Arany János nem tartozik a magyar mindennapok fősodrához, akkor mit mondjuk Elfriede Jelinek osztrák írónőre, aki néhány évvel ezelőtt megkapta ugyan a Nobel-díjat, de hogy a nagyközönség kedvence lenne, az túlzás, több ok miatt is.

Kicsit félek is előtte, hogy mekkora érdeklődés lesz a PanoDráma társulat produkciója iránt, de aztán – a szakadó eső ellenére - szép lassan összegyűlünk annyian, hogy megtöltsük az előző nap óta kissé átrendezett terem székeit. Szűk százan lehetünk.

Az előadásnak több érdekessége is van először is az, hogy a Jelineket valamiért csak most állította magyar színpadra egy társulat, másrészt a kőszegi verzió abból a szempontból bemutatónak számít, hogy a PanoDráma eddig csak a budapesti Trafóban mutatta be a művet, az „utazó változat”, azaz redukált forma csütörtökön mutatkozott be Kőszegen.

További izgalmakat jelent a dráma kiindulópontja, melyre talán még az olvasó is emlékszik: 1995-ben egy rasszista férfi bombája négy fiatal – mellesleg magyar nevű – cigányt ölt meg Burgenlandban (Oberwart), ami történetesen nincs olyan messze Kőszegtől.

Elfriede Jelinek – aki később letiltotta műveit Ausztriában, és most éppen egy rohonci zsidó tömegmészárlás témájú drámával borzolja az osztrák idegeket – persze provokál.

A hölgy az izgága, belemenős, idegesítő, polotizáló irodalmi vonalat erősíti, azt, amelynek célja, hogy sarkos üzeneteivel valamilyen reakciót váltson ki, ne lehessen elmenni mellette úgy, hogy ne legyen róla véleményünk. Mindannyian ismerünk olyan, kissé őrült, okos nőket, akiknek mindenről megvan a véleményük, és amikor igazuk van, akkor sincs igazuk, illetve amikor nincs igazuk, akkor is igazuk van. Ő ilyen.

Jelinek nem kevesebbet állít, mint hogy a négy cigány halálában erősen ludas a szemforgató osztrák társadalom, amely nagy külsőségek között eltemeti ugyan az áldozatokat, de a mindennapokban jókat derül a durva cigány és zsidó vicceken, és sunyít, ferdít a második világháború ügyében csakúgy, mint annyi másban.

Mindez így nem lenne több, mint egy sematikus kispolgár-provokáció, a dolog sava-borsa abban van, ahogy Jelinek mindezt irodalommá, drámává transzformálja, illetve ahogy ezt a rendező (Pejó Róbert) és a hat színész (Csákányi Eszter, Kaszás Ágnes, Quitt László, Scherer Péter, Stubnya Béla, Szalay Marianna) előadássá formázza.

Habár érezhetően még nincs teljesen összecsiszolva a dolog, már most is belepasszíroz az ülésbe mindaz a játékosan, drámaian és őrülten burjánzó gondolati és nyelvi sodrás, amely a színpadról jön, amely egyszerre szürreális és reális, és amelynek minden pillanata kiszámíthatatlan, csapongó, de a nagy, szanaszét burjánzó csapongás magjában mégis mindig ott az a néhány, társadalmilag és egzisztenciálisan is legfontosabb kérdés.

Elfride Jelinek nem könnyű eset, de a PanoDráma bicskája nem törik bele, magabiztosan hasít bele, kanyarítja, hogy ízletes, gusztusos, pikánsan fúszerezett katonákat vágjon az alapanyagból a nézőknek, akik hálásan fogyasztják őket ott a lovagteremben.

A nézők között egyébként ott van egy magas rangú burgenlandi politikus is, németül olvassa a szöveget a kivetítőről, arcáról nem lehet megmondani, hogy mit gondol minderről.

Nem lehet könnyű neki, de hogy ezen az esős, sötét csütörtök este átjött a kőszegi várba – az otthon kissé közellenségnek számító – Jelineket nézni, arról azért lehetne elmélkedni.