Swing: társastánc – Koreográfus/korrepetitor: Törőcsik Mari

2014.12.09. 14:17

Szenkovits Péter újságíró blogjából: a teremtuccse.blogspot.hu-ról.

Derűsödik a lélek meg a könnyzacskók is össze-összepréselődnek; hát, nem emiatt járunk moziba? Miközben (egykori) lényünkre, élményeinkre ismerünk; „csak a szépre emlékezem”, avagy arra (is), hogy „mindig az a perc a legszebb perc, mit meg nem ád az élet”…

És merjem vállalni magam; ne csak szajkózzam, hanem hagyjam, hogy más is ugyanezt tegye, tehesse. Persze nem kell túlideologizálni; az egyszerűség évezredes ember-recept (lehetne), más kérdés, hogy az Élet nevezetű patikában olykor (gyakran?) el-elcserélődnek a vények, a gyógyszerek halálos méregként hatnak akár…

Társasjáték ez az egész, nevezhetjük akár társastáncnak, momentán: szvingnek. Kelet-Közép-Európában (is). De ne legyen ám lötyögés, adjunk bele apait-anyait, ha beledöglünk, akkor is! Ám előtte fogjuk meg egymás kezét, kapaszkodjunk össze; ugye, megérjük ezt is egyszer, végre-valahára, közös fellépés-sorozatunk nyitányaként és talán a szüneteiben is?

Mindezeket festi (b)elénk a Swing című vígjáték (játszma), Fazekas Csaba zenés cinema-hungaricuma. Beletrafál abba, amiben éppen (megint) leledzünk/vergődünk.

Nehéz szeretni azt, ami ma itt(hon) van. Már a sóhajtásainktól is luxus (kétes anyagi „hátterű”) vitorlások garmadája – mondjuk a Balaton közepéről - úgy nyekkenne oda a parthoz, hogy ahhoz képest McCain szenátor szavai babusgatásnak, becézgetésnek, simogatásnak számítanak. Jé, milyen érdekes, hogy a szving is amerikai eredetű; a múlt század harmincas-negyvenes éveiben onnan terjedt el, amikor a mi vén kontinensünkön éppen az a XXI. századi kolera pusztított, amikor is ember embernek vérfarkasává lett. Azt a „társastáncot” holokausztnak hívják, s ezt bizony soha, de soha ne felejtsük el; ám egyszer s mindenkorra száműzessék/száműzzük az emberiség táncrendjéből!

Tehet-e arról a jámbor néző, hogy neki már csak (szinte) mindenről ugyanaz(ok) jut(nak) az eszébe? Hiszen nem hagyhatja odakint, a mozi ruhatárában hazájának, Európájának, földtekéjének benne/körülötte kavargó múltját, jelenét, jövőjét; nem mintha attól kellene tartania, hogy valaki elcseni onnan, mert hát, kinek is kellene? Mindenkinek megvan a maga (kényszer)zubbonya/keresztje, mi értelme lenne lenyúlni meg még cipelni a másét is…

„Nékem csak, Budapest kell, / hol az ember, kora reggel szívesen kel”, énekli/táncolja/viháncolja a háttér-képeken Mezei Mária, Kiss Manyi, Psota Irén a lift-szerelvény fogságában, félúton ég és föld között, amiként ezt teszi a XXI. századi rabszolgasors „páternoszterében” rekedt Csákányi Eszter, Ónodi Eszter, Törőcsik Franciska.

Soha sem ment egyedül („Egyedül nem megy” – Ripacsok, Sándor Pál, Garas-Kern) árván, facéran; miért lenne ez ma másképpen? A mindenkori kulcsszavak, talán: szolidaritás, nyitottság, beleérző képesség, közösségteremtő erő… - társastánc!

A legszebb magyar és egyetemes filmes hagyományokat követi, éleszti, teremti újjá, ha úgy tetszik, maivá a Swing. Kapaszkodó lehet(ne) csaknem valamennyiünk számára. (Ős egoisták kíméljenek – vagy inkább: húzzanak el!) S aki a kezét elsőként nyújtja felénk, az minden idők egyik legragyogóbb színésznője a Swingben (Emmiként) éppúgy, mint idekinti életünkben: Törőcsik Mari. Íme, akinek sikerült, aki meg tudta/tudja csinálni. Miközben mindig és mindig atommáglya-erejű csapattagként vált/válhatott elsővé az elsők között. Emberi-művészi alázatból példát mutat(ott) generációk sorának: csak így szabad!

Bodzsár István producer, Fazekas Csaba rendező, Garas Dániel operatőr – s a már említetteken túl: Kulka János, Mészáros Béla, Csuja Imre, Bezerédi Bendegúz, Szatory Dávid, Nagy Mari, Gáspár Tibor és társaik – olyasmiben úgymond részesültek és részesítenek bennünket, amit e fogalmak (bármily’ nagy szavak legyenek is) közelíthetnek csak meg valamelyest: kegyelem, megbocsátás, megtisztulás. Ráadásul: advent idején.

Derűsödik a lelkünk, picurkákat szipogunk (is); nem ezért érdemes?

.