Két valóságshow között azon sírunk, hogy haldoklik a művészet. Pedig á, dehogy. Csak jó helyen kell keresni. Mi például a Rohonci úton fedeztük fel az alkalmazott grafikának egy igen kifinomult megvalósulását. Az arra járók és a városkép nagy örömére.
A kép komplett mélyelemzését meghagynánk az ELTE művészettörténete szakán végzett kompetenseknek, mi csak néhány, a felszínen mutatkozó apróságra hívnánk fel a figyelmet.
Mindenekelőtt a jól sikerült embergyermek (?) kíván különös figyelmet a szemlélőtől. Vannak ezek az érdekesen konvergáló szemek, arra a mobilkészülékre nézve, amely ravasz módon a szempár síkja mögött foglal helyet, s amelyet a gondos, a ruhaujj kezdetéig szoláriumozott anyai kezek kissé elforgattak, valószínűleg azért, hogy kevésbé érthető legyen, mit is mond apa.
Szépen kidolgozott a háttér, a perspektivikus tukánokkal, egymást kiegészítő harmonikus színekkel. Ez jelentősen hozzájárul a pop-artot és a szocreált vegyítő összhatáshoz, amely művészi pluszhatás miatt ellenállhatatlan vágyat érzünk a termékkel való közeli kontakusra.
De minden részletet elhomályosít a gyermekarc, a portréábrázolás olyan klasszikusait idézve, mint Dürer, Rubens vagy Velázquez. A végtelenségig kifinomult vonások, megnyerő mosoly, a szinte utánozhatatlanul magabiztos ecset- és színkezelés.
Egyedül azt bánhatjuk, hogy ez a meghatóan szép anya-gyermek idill nem kapott nagyobb felületet, cirka vacak szűk félszáz négyzetméterre korlátozták a művész(ek) tevékenységét.
Azért az elképzelem, ahogy az alkotó visszanéz a nagy mű befejezése után, összeszűkült szemmel töpreng egy kicsit, s azt mondja: fasza. Majd leszámlázza.
