Az egyre táguló, bár zárt körön belüli ténfergés

Az iráni filmekről a szakértőnk a szocialista realizmus errefelé rossz szájízű kifejezésével nyitott. Fölszisszenünk persze, de ennél jobb definíciót keresve se találunk. Lévén a „burzsoá” túldíszített formalizmust kerüli. Azaz nincsenek, vagy alig vannak precízen megkomponált képek, az operatőr tényfeltáró dokumentarista lendülettel lohol a szereplők után, akiknek a forgatókönyv csak kiindulási alap, nagyban improvizációt látunk tőlük a vásznon. Nincs továbbá zenei aláfestés, nem fut ki az egész sehova, hiszen előbb a szülészet, később a börtön ajtaján bezáródó nyílás közé szorulva „csak” epizódokat látunk. A mi hajszálpontosan megszerkesztett tömegmozikon és művészfilmeken nevelkedett szemünknek tehát kicsit száraz. Én persze szeretem.

Az előadóra várakozván előttem egy barátnőpár beavatott tagja a film sztoriját majdnem minden történeti ágra kiterjedően elmondja a másiknak, aki helyeslő fejbólogatások kíséretében nyugtázza a hallottakat. Én azonban még jelezném nekik, hogy dobják sutba a cselekményvezetést és a mellékesnek tűnő apróságokra koncentráljanak. Persze meghagyom őket abbéli tévedésükben, hogy ismerik a lepergett képsorokat. Például arra kellett volna inkább figyelniük, de átsiklottak felettük, hogy amikor a kezdőképek fiúként várt újszülöttjéről kiderül, hogy kislány, azt úgy fogadja a nagymama, mintha nyomorék volna vagy sziámi iker. Rá is kérdez többször, hogy igaz-e ez a „borzalom”. Esetleg azt a módot kéne górcső alá venni, hogy a tizennyolc éves lány milyen magátólértetődöttséggel veszi a rátestált társadalombeli másodlagosságot és tőle nőként szinte kötelezően elvárt ostobaságot. De a film végén a prostituált is ugyanekképp tesz, amikor a rabszállító kocsit minden menekülési kísérlet vagy ellenkezés nélkül, füstpamacsokat eregetve várja be, akárha az otthonához vivő buszra szállna fel.

A beszélgetéstől is valami hasonlót vártam volna. Ehelyett felütésként lezavartatott egy gyorstalpaló földrajz- és történelemóra Irán tárgyában 30-40 perc alatt. Akárha – például – a teljesen más kultúrkörbeli Mongólia irodalmi életének nevekkel, címekkel bőven teletűzdelt keresztmetszetét kapnánk. Érthető lett volt persze az ottani elfogadott szokásrendbe való beavatásunk, de talán elkerülhető lett volna mindent olyan alaposan megokolni. Vágvölgyi András aztán feltett néhány kérdést a filmmel kapcsolatban, amiből N. Rózsa Erzsébet rögtön az irániak Amerika-ellenességét pécézte ki. Azaz e két ország utóbbi harminc évbeli egymáshoz való viszonyulásaiba is alaposan beavatott minket. Mikoris egy idősebb úr jelezte, hogy ő nyolc évet élt Teheránban klasszikus zenével foglalkozván ott és ismételten mélyültek az ismereteink az iráni politikai élet mismásaival kapcsolatban.

Végül, amikor eljutottunk a tárgyhoz, a filmünkhöz, N. Rózsa Erzsébet kijelentette, hogy ő most látja másodszor és meg van még mindig döbbenve rajta. De kijelenti továbbá, hogy ez már nem így van, mint láttuk, merthogy az utóbbi években ez rohamosan kezd megváltozni. A vallás háttérbe szorul, az állítólagos betiltott szerzőknek összkiadása díszeleg a könyvesboltok polcain, a filmeket, ha moziba nem is, de a köztévén sugározzák, közel kétezer újságot lehet kapni a standoknál, a bulvársajtó is a mifelénk már meghonosodott stílben kezdi nyomni a közönségességeit etc. Meg amúgyis, a magyar nőkről sem illik – a filmbeli börtönviseltekhez hasonlóan – a pesti Rákóczi-tér prostituáltjairól készített felvételekre hivatkozva nyilatkozni. Más szavakkal: ismételten bezabálja a történelem a kultúrát.