22 éve, 1985-ben jelent meg ez a száznéhány oldalas, félezer példányban megjelent kis kötet. Érdekes, tényfeltáró, sok infóval megspékelt munka. És sajnos igazak a benne leírtak. Az akkori és a mai helyzetre is. Akkor sincs ez másként, ha – ne adj isten – nem szimpatizálunk a mindehhez apropót adó zenekarral, amely nem mellékesen ezekben a napokban ünnepli 35. születésnapját.
Maga a könyv
Mint gyűjtőt és tárgyi halmozót, nagyon tud lelkesíteni az olyan sznobkényeztető tudatosítás, mint ami már az első oldalon a szembe ötlik: „Ez a 069 számú példány”. A könyvvégi képmelléklet előtt lövik be pontosan a limitált példányszám pontos mértékét: „A könyvből 500 darab műanyag karton borítóval, 1 – 500-ig számozva készült.” Jó érzés az ilyesmi, hogy kivételeznek velünk (ha az elmúlt 22 év azért el is koptatta Kamper Lajos borítótervét). Az már kevésbé mozgósítja a jókedvet, hogy a 10. oldalon a „kultúra” szó kétszer is rövid „u”-val íródik. Erős gyanút táplálhat az ilyesmi a későbbi lapokra a vele való bánásmódról. De nem, fogjuk a szedésre meg a korrektúrára a dolgot. Ambrus Lajos előszava különben is élvezetes, és szerencsére ma már nem kell bólogatni azon félmondatára, miszerint „a műfajnak Magyarországon nincs meg az alapvető szakirodalma”.
Itt-ott el-elmosolyodunk persze az akkori nyelvezeten és némely fogalmazásbéli naivságon (apropó: ez a szó is sokszor hosszú „í”-vel kerül elénk), mint például: „ezek a sokszor tiszavirág életű beat-zenekarok emelték a magasba a ROCK zászlaját, hívők tömegeit hódították el a jajlila slágergyárosoktól…” Vagy hogy a kedvenc elírásom se maradjon titokban. Vida Ferenc zenekarvezetőről olvassuk, hogy „hihetetlen munkabír[ál]ásából »rendes« napi tevékenységre is futja.” De félre a tréfát, hiszen van itt bőven, mi tárgyalandó.
Az aranykor
A mai befogadóbb és másmilyen módon aktív korban döbbenetes a szám: „1966-67-ben egy kimutatás szerint Magyarországon ötezer (!) nyilvántartott, döntő többségében beatzenekar működött.” Szombathely sem maradt el az országos átlagtól, sőt „jellemző, hogy már 1963(!)-ban angol együttes, a Stovepipe – Kályhacső – koncertezett a késői »szocreál« stílusban épített szombathelyi Sportpalotában (a Művelődési és Sportházban). Akkor, amikor a fővárosban még a létéért küzdöttek a későbbi nagy bandák…” A megyében az elsőbbség mégis Körmendé, ahol – ekkor még – főiskolai szinten képeztek mezőgazdasági szakembereket. Igazi zenekar-alapítási lázat generált az ottani diákság. A főiskola megszűntével ennek mindenkorra vége lett.
„Jó volt, amit csináltatok, kár, hogy vidékiek vagytok”
Testközelből érzékletes beszámolók előlegzik a Lord fölbukkanását. „Ki gondolta volna, hogy ezek ilyen elszántak?” – hangzik el aztán a területi szemle egyik zsűritagjának szájából. Ami már a hetvenes évek és a szabályozottság korának beköszönte. „A hivatalos intézmények kísérletet tettek a műfaj »végső integrálására«.” Jön Sipőcz Ernő, Vida Ferenc és a többiek, az „ős-Lord”, a Red Fire, az MSH-beli próbák a Kiss és a Led Zeppelin nyomdokain, a névadó cigarettamárka, majd 1978-ban, hat évre az indulás után az első saját szám, a Rakétamotor. Összeáll a zenekar, helyi prófétaként belekóstolnak a sikerbe, hanem aztán a Budapesten át vezető továbblépés hosszú évek kálváriajárásává komorodik. Legelőbb is a fenti mondat hangzik el a Metro klubban rendezett tehetségkutató verseny után. A dörögi és az osztrák pinkafői koncert után kiszáll Sipőcz, helyére az énekesi posztra Pohl Mihály jön. Megkapják ugyan a szombathelyi Városházától a Szocialista Kultúráért kitüntetést, de a következő fejezet nem túl sok jóval kecsegtető első alcíme ez: „Levajazni tudni kell…”
Vérre menő konkurenciaharcok
„Ahogy a Lord egyre profibb lett, úgy tornyosultak az akadályok. Számos, menőnek tartott együttes érezhetően hűvössé vált velük szemben. Szaporodtak a kellemetlenségek, az »elkeverések«, az utolsó pillanatban lemondott közös koncertek… Egyes nagy bandák nem is titkolták: konkurenciát látnak bennük, ezért nem szívesen játszanak közös koncerten. Ha mégis, akkor a szerelés miatt. A zenekar szerelése ugyanis egyre tökéletesedett, minden jelentősebb rockbanda »jegyezte«.”
Kozma szóra bírja a szakma több – akkor – fontos, jelentős személyiségét. A P. Mobil-vezér, Schuster Lóránttól keserít el azzal, hogy „ami egy vidéki zenekarnak Budapest, az az ismertebb bandáknak London. Mindkettő reménytelen. Ők nem jutnak fel Pestre, én meg nem hódítom meg Londont.” Noha ellenpélda akad (Edda, Color, East), de ha azt vesszük, hogy mindez a lista húsz évig „készült”, az már jelenthet valamit. Szó van könyöklésről, a kollegalitás mint olyan teljes hiányáról, de a jazz is felemlítődik, ahol a profitorientált rockkal ellentétben „elmehet az értékesnek tartott, kisszériás anyag” is. Som Lajos a Piramis gitárosa olyan menedzserréteget hiányol, akik „hajlandóak pénzüket rátenni egy-egy bandára” és ennek fejében „kihajtani a sikert”. Helyette az önös céljaikért mindent latba vetve működnek a rock-maffiák, akik az egész zenei életet kontrolálják, hogy kinek milyen lehetőségei lehetnek, meddig viheti stb., és ezért, ha úgy adódik, szabotálni is képesek ezt-azt.
Megszólal Sebők János is, a kétkötetes Magyar-Rock című átfogó könyve okán a téma avatott „szakértője”. Nála is kimaradt a téma „szélesebb körű elemzése”, mivel, mint mondja, többet érdemelne néhány fejezetnél a „problémakör”. „A kapacitások nem nőttek: ha valaki lemezt akart csinálni, akkor azt Aradszkytól, Németh Leheltől (hogy kicsodától? – a szerk.) kellett elvennie. Sokszor megalkuvással. Így készülhettek el olyan lemezek, hogy Aradszky énekel, az Omega meg kíséri… Aki tudott, beépült. Áldozatok persze Pesten is voltak. Radics [Béla gitáros], a Kex, a Sakk-Matt nem jutott lehetőséghez.” A vidékiség kapcsán megint az Edda lesz az ellenpélda. „Pataky egyszer elmesélte nyomulásuk történetét. Megadták neki az egyik rockcápa telefonszámát. Körülhordozták az ORI-ban, megmutatták a szerkesztőséget, tessék, ide kell jönnöd, az első emeleten van X, köss vele barátságot. Aztán Z, a harmadikon meg Y… Itt kell a kapcsolatokat kiépítened, nekem meg tartozol 30 ezerrel, mert mindezt elmondtam.”
Fekete karácsony
1983. december 23-ra közös koncertjük lett volna a Karthagóval. Igen, „volna”. Merthogy kútba esett a terv. A zenekar mögött álló menedzseriroda munkatársa így indokolja az elmaradást: „A Lord olyan hangosítással rendelkezik, amely tökéletes koncerthangosítást tesz lehetővé. Azaz, nem kellene az Omega GMK felszerelését súlyos pénzekért bérelni. Ebbe… nem mentek bele, így a Lord koncert kútba esett.” Ennyin múlt a befutást jelentő esemény elmaradása. „Amikor a Lord megnyerte a tehetségkutató versenyt, kislemezt ígértek jutalmul. Ebből sem lett semmi. Hogy megint csak szóban, s természetesen négyszemközt, egy nagynevű táncdalszöveg-szerző mindössze 60 ezer forintot kért azért, hogy – úgymond – bejuttassa őket a piacra…” A Vas megyei lap útján indukált sajtóvita az előbbiből kerekedik. A másik oldal részéről Szigeti Ferenc, a Karthago vezetőjének levele az ifjúsági lapban persze homályosítás. Végső soron a kivonuló osztrák televízió rendezőjére hárít mindent, hogy „hallani sem akar semmiféle előzenekarról”. Ki is szállt hamarosan Török József billentyűs és Nádas Károly dobos. Helyükre Mészáros Gábor és Hollósi László került.
Hosszú interjú jön a könyvben az „ideges, vibráló alkatú” Vida Ferenccel, akinek a „diplomáciai érzéke nem eléggé fejlett.” Kozma sajátos, kettős identitású jellemként írja le: „Szombathelyen a város szélén él édesanyjával. Megértő, támogató szülőjével. Magányát már évek óta csak a zene oldja. A zene és a köréje szerveződő rengeteg munka. Vida a Lord vezetője, de egyben anyagbeszerzője, menedzsere, utaztatója, ügyintézője is.”
„Nincsenek egyenlő esélyek”
Hasonképp érdekesen színezi az összképet a Boros Lajossal készült beszélgetés. Az egykori zenész (ma reggeli rádiós műsorvezető) 1984-től lett a Hanglemezgyár egyik vezetője. Egy gyakorlatias, mindent kijelentését adatokkal, számokkal és észérvekkel megtámogató ember. „Vannak rangos vidéki együttesek, mint a Lord is. De azt hiszem, híresek csak akkor lennének, ha innen, Pestről mennek vissza vidékre. Ez az állomás tényleg nem hagyható ki. Senki sem próféta saját hazájában, bár úgy hallom, a Lord vasi tábora erős. De bizonyítani mindig másutt kell. Végső soron üzletről van szó. Olyan üzletről, amelyben, amelyben valakinek rosszul kell járnia ahhoz, hogy valaki jól járhasson. Nem vehetők figyelembe érdemek, szociális szempontok. Ha valaki elhivatottságot érez, jól csinálja, zenéje kell a közönségnek, akkor eladom. Eladja a gyár. De ha nem, akkor nem segíthetünk. Nincsenek egyenlő esélyek. De hadd jegyezzem meg: az a vidéki banda, amely kibír egy évet menedzselés nélkül, helyből jobb, mint a menedzselt, felfújt csapatok. Amelyek néhány hónap, esetleg év után porba hullnak.”
Kozma megvonja a konklúziót. Meg kell szüntetni a „rockrekedést”, „hogy ne mesterséges buktatókon, gátakon vérezzenek el a feltörekvő zenekarok, hanem a nyílt piacon. Maradjon meg az erős, a jó. Hulljon el a gyenge, az értéktelen – döntsön a közönség! Amíg nem így lesz, addig esélyük továbbra is csak az egyre öregedő, unalomig látott »arcoknak« lehet. Akik egyre nehezebben képesek rákényszeríteni zenei ízlésüket a legújabb generációra. A legújabb generációkra, amelyek a mindent egybeolvasztó, sivár diszkókba menekülnek. A zenei nihilbe.” Ma épp ennek a „nyílt piac”-nak nyögjük az összes hátulütőjét. Az is érdekes továbbá, hogy minként változnak milyenné alakítón az idők. „Csak kívánhatjuk számos vidéki együtteseknek, hogy hasonló kapcsolatokat építsen ki, mint azt tette az MSH és a Lord. A Sportház kollektívájának másra is futotta erejéből. Az egyetlen olyan biztos pont ma is a megyében, amelyre számíthatnak az újonnan alakult együttesek.”
Felfutás, de még a „beteljesülés” előtt
A Magyar Kulturális Napok keretében 1984-ben több osztrák koncertpódiumon lépnek fel: Johanngeorgenstadt, Plauen, zwickaui Lidenhof. Utóbbi helyen játszott itthonról a Fonográf és a Hungária, ahogy angol és amerikai bandák is, vagy éppen Karel Gott. A berlini „Rockzenével a békéért” rockfesztiválon elért – viszonylag – nagy sikerük kapcsán „a zenekar kísérője, Andreas Dietz érdekes adalékokkal szolgál. Felelevenítve a P. Mobil, az Új Skorpió, a Piramis korábbi turnéit, elmondta, hogy a hazánkban éppen a csúcson, vagy annak közelében lévő magyar együttesek ötven-hatvan néző előtt játszottak Berlinben….”
A könyv végén, mielőtt még a korábbiak minden szereplőjét fotóilag is felvonultató Képmelléklet lapjai forgatásába kezdenénk, olvassuk, hogy „megvalósulóban a Lord zenészeinek régi vágya, egy nagylemez megjelentetése. Mégpedig osztrák piacon(!). A korábban már gyümölcsözőnek bizonyult osztrák kapcsolat, úgy tűnik, tovább bővülhet.” Ez 300 példányban jelent meg magyar nyelven, de készültek angol nyelvű szövegek is. „Ott tart e sorok írásakor a Lord, hogy van is nagylemezük, meg nincs is. Van, mert szűk szakmai körben a korong leforgatható. Nincs, mert üzletekbe nem került még, a nagyközönség számára szinte hozzáférhetetlen. Mármint az osztrák nagyközönség számára. Hiszen itthon továbbra sem tudunk lemezajánlatról, illetve felvételkészítésről.” Még ekkor is némiképp kincstári az optimizmusuk. A „Big City Life” után az első Magyarországon megjelent lemezük, a „Szemedben a csillagok” csak 1988-ban jelenik meg... Hogy aztán ’93-ig még további négy stúdióanyag lásson napvilágot. Ez a fénykor. Utána egy nagyobb kihagyás következik.
Utószó jogán
Az elmúlt tizensok évben a fentebb vázolt a ramaty helyzet jócskán megváltozott. A Lordból feldolgozás-zenekarok által művelt olyan zene lett, amit párban „illik” játszani a fentiekkel, plusz még a Bikini örökbecsűivel megtoldva. Vagyis minden fesztiválra hivatalos tradíciókövető lett az egykori „local hero”. Olyan, akiket a „mából” „illik” nem szeretni. Hogy is definiált a könyvben is megidézett Szörényi-Bródy páros? „Tudod, a helyzet az jó, de nem reménytelen.”