Velencébe másfél évtizedig készültünk, mert mindig volt hely, ami fontosabbnak tűnt. No meg kellőképpen elcsépelt ahhoz, hogy az ember ne gyanakodjunk erre-arra, de aztán amikor az ember a csatornákon motorcsónakozik, bevallja magának: mintha nem is evilági látvány lenne. Tapasztalatok, árak, tanácsok, főleg autóval érkezőknek. .

Majd két évtizedig kerülgettük egymást, mint a szerelmesek, akik érzik, hogy ott a vonzás közöttük a térben, de arra várnak, hogy a másik tegye meg az első lépést. Estünkben Velence sehogy sem akarta ezt megtenni. Mi több, meglehetősen negatív üzeneteket küldött felénk a média és ismerősi csatornákon keresztül: hogy zsúfolt, drága és sznob, a pénzbeli lehúzás melegágya, az ipari turizmus vitrinbe való példája. Cserébe vagy hússzor elmentünk mellette, és ha valaki kérdezte, hogy láttuk-e a már Velencét, azt mondtuk, hogy igen, de csak a körgyűrűn levő benzinkutat. És az nem volt annyira látványos.

Velencével való igazi találkozásra egy többnapos tavaszi kirándulás keretében került sor. A kirándulásról, a szállásról és az egyebekről részletesen beszámoltam, aki netán elmulasztotta volna, az ide kattintson.

Hogy Velence egy sziget, pontosabban több sziget, azt persze elolvassa előtte az ember, de hogy mennyire és mekkora sziget, az csak a Mestréből induló, híd és autópálya kombináción haladva derül ki.

Kicsit aggódom, hogy hogyan lesz a parkolással, de aztán viszonylag flottul megy. Elvileg két helyen lehet lerakni az autót, de a Piazza le Román, vagy a Tronchettón. Nekünk nem hagynak választási lehetőséget, egy fickó a híd végén ez utóbbiba terel és kész. A Tronchetto egy mesterséges sziget, melyen egy irdatlan nagy parkolóházat építettek fel. Kisebb kóborlás után helyet találunk az ötödik emelet végében. A parkolás drága, de nem megfizethetetlen: egy óra 3 euró. Célszerű magunkkal vinni a jegyet, mert visszafelé a földszinten automatákkal kell érvényesíteni a kijutáshoz.

Itt, a parkolóház aljában lehet megvenni a vaporetto-jegyeket is. A vaporetto gyakorlatilag egy vízibusz, azzal a különbséggel, hogy egy busz útvonalát végig lehet gyalogolni, egy hajóét viszont nehézkesebb. Így melegen ajánlott mondjuk egy 12 órás jegy, melyért 14 eurót gombolnak le az olaszok, de amely később mégiscsak jó befektetésnek bizonyul. A várost keresztbe-kasul szövő útvonalakról ugyanis kiválóan lehet várost nézni. Körbeutazni a csatornákat, bámulni a Velence nevű az elképesztő képződményt, annak mindennapi életét nagyobb élmény, mint a múzeumokat járni. Legalábbis ésszerűbbnek tűnik, ha az embernek csak egy napja van erre az egészre. (Aktuális vaporetto jegyárak itt).

A vaporetto-megállók méretes buszmegállókra emlékeztetnek, tetővel, három oldalfallal és olykor elképesztő sorral. A járatok – némi meglepetésre – percre pontosan jönnek, mennek.

A mi vaporettónk, megkerüli a szigetet, és nem a csatornák irányából, hanem a La Guidecca sziget és a tenger felől közelít a Szent Márk tér felé. Már útközben is van mit nézni. Mert hiába a turista-nagyipar, a korábban látott giccses és művészi felvételek ezrei, a milliószor elcsépelt közhelyek, Velence nagyon súlyos. Ha ráböknénk találomra egy utcára, már az is simán a világörökség része lenne, és így együtt ez a sok négyzetkilométeres művészeti, mérnöki és emberi múzeum olyan tömény, hogy hirtelen nehéz vele mit kezdeni. Az ember csak ül a vaporettóban, néz, próbálja feldolgozni, de persze nem megy, mint ahogy valószínűleg nehéz lenne a szemet, az agyat és a szívet összehangolni a Mars bolygó felszínén is.

Szerencsére (?) a hétköznapi valóság időről-időre visszaránt a földre. Például olyasmi, hogy a Szent Márk téri tömeg még hagyján, az viszont ironikus, hogy a Sóhajok hídja melletti hídra annyi ember nyüzsög és araszol fel és le, mint a tokiói metrón csúcsidőben, de a vendéglátósok által kihelyezett székeken alig ülnek. Úgy látszik, hogy van, ami még az amerikai és a japán turistáknak is drága.

Elgyalogolunk a másik kötelező helyszínig, a Rialtó hídig és környékéig, ahol hasonló a népsűrűség, mint a Szent Márk téren. Miután ezt a feladatot is kipipáljuk, úgy döntünk, belevetjük magunkat az igazi Velencébe, ami abból áll, hogy kis utcák és kis hidak tucatjain kelünk át, lehetőleg minél távolabb a turista főközlekedési útvonalaktól. Ami annyira nem is nehéz, ugyanis csak pár utcát – illetve csatornát - kell az ismertebb épületeket összekötő utaktól eltávolodni, és máris magunk vagyunk a csendes, girbegurba sikátorokban, melyek partján csak a helyiek rozzant motorcsónakjai pihennek.

Bár nyomát sem találjuk az útikönyvek által emlegetett nyíltszíni turistalehúzásnak, de azért Velence ravasz. Például nincsenek sehol padok vagy szökőkútszélek, azaz ha az ember elfárad a mászkálásban – márpedig elfárad -, akkor leülni csak kávázóba tud. Nekünk szerencsénk van, egy mellékcsapáson egy egész korrekt helyet találunk, 2 euró körüli kávéárakkal, és magyar szomszédokkal.

Ha már van vaporetto-bérletünk, ki is használjuk: kihajózunk Murano szigetére. Nem bánjuk meg, de azért azt bele kell kalkulálni, hogy az út oda-vissza vagy másfél óra, és Murano gyakorlatilag nem más, mint Velence kicsinyített mása, mintha távolabbról néznék ugyanazt: kisebb Canal Grande, kisebb hidak, kisebb csatornák, kisebb paloták. Egyedül az üvegékszer-választék az, ami nagy, az viszont nagyon. Egymást érik a muránói üveget áruló üzletek, melyek kínálatától valamiért reszkető izgalom járja át a hölgyeket. Azért legyünk résen, már ide is begyűrűztek a kínai cuccok, szerencsére a gyakorlott szem elég magabiztosan kiszűri őket. Ha máshogy nem, az árcédulákról.

Közben délután lesz, és kiderül, hogy már hiába is sietnénk vissza, a délután fél 5-kor záró Szent Márk-bazilikát belső vizitét már lecsúsztuk. Annyira nem bánjuk, így viszont jut idő a Canal Grandén egy kiadós hajózásra. És mivel már késő délután van, a szállodákban vacsoraidő, végre kényelmesen és szellősen utazunk a fedélzeten, és azt látjuk, amit akarunk, és nem, amit sikerül.

Ha már lúd, legyen kövér, így kivaporettózunk a Lidóra is, ami megint csak egy jó nagy sziget, ez ad otthont a város strandjának, na meg például a velencei filmfesztiválnak és számos nagy nevű, drága hotelnek is. Nemcsak a hotelek drágák, mert egy útszéli nevenincs büfében pár szál sült krumpliért is ezer forint körüli összeget gombolnak le rólunk, amely tény jelentősen csökkenti lelkesedésünket az amúgy sem nagy durranásnak kinéző sznobsziget iránt.

Mire visszakászálódunk Velencébe, teljesen besötétedik. Kicsit még mászkálunk, nézzük csatornákon és a széles tengeren tükröződő fényeket, majd az egyik késői járattal visszatérünk a Tronchettóra. Lépéseink kopognak az ötödik emeleten, autónk majdhogynem egyedül áll az időközben kiürült szinten. Szerencsére csak egy órát kell utazni a szállásunkig.

Nézze meg a képket is Velencéről!

Korábban:

Az ismeretlen Pó-delta: Albarella, Ferrara, Ravenna

További utazási élménybeszámolók