Figyelemre méltó képzőművészeti gócpont látszik kialakulni a Vitalitas Lakberendezés galériájában. Tavaly Czóbel Béla képei érkeztek ide, most pedig Márffy Ödön grafikái.

Az nem igaz, hogy mindenki bunkó, és csak a Való Világ létezik. Ha megfelelően van tálalva, az sem lehetetlen, hogy érdekli az embereket a képzőművészet: Bécsben Dürer-kiállításon tiporták az emberek egymást, Budapesten Monet és Mednyánszky-képek előtt állnak hosszú sorok.

Mi sem panaszkodhatunk Szombathelyen, a Vitalitas jóvoltából tavaly Czóbel-képek, most pedig Marffy Ödön-grafikák láthatók a Huszár úti boltban.

A csütörtök esti megnyitót követő informális beszélgetésen egy helyi ismert festő el is ismeri: az utóbbi években elindult valami Magyarországon. Kezd valódi piaca lenni a képeknek, s nemcsak a klasszikusoknak, hanem a kortársaknak is.

Más figyelemre méltó momentum is történik. Összefutunk egy tíz éve nem látott egykori kollegával, akinek a vezetékneve ugyanaz, mint a kiállított képek elkövetőjének. A gyanú beigazolódik: Az egykori kollega, aki mellesleg szombathelyen lakik, bevallja, a festőművész távoli rokona, ezért is van itt.

Ami a galériában kiállított 15 grafikát illeti, érzéseink szerint vannak közöttük elsőrangúak, különösen a női aktok között, s vannak olyanok, amelyeket talán kevésbé komolyan, kísérletezésként vetett papírra Márffy. Részletes elemzésüket meghagynánk a nálunknál szakavatottabb elemzőknek.

Az viszont biztos, hogy a kiállítást megnyitó Kratochwill Mimi művészettörténész fején találja a szöget, amikor beszédében kiemeli, hogy ezek a finom, intim pillanatokat megörökítő grafikák jól illenek a Vitalitasba, a lakásszerűen berendezett helyiségekbe, ahogy felbukkannak a falon minőségi bútorok és egyéb finomra hangolt berendezési tárgyak között.

A művészet így megfosztódik a sznob nagybetűtől, s újra azzá válik, aminek lennie kellene: a hétköznapok részévé, a szebbik és jobbik énünk materializálódásává.

A Képzőművészet Magyarországon internetes oldal ezt írja Márffy Ödönről:

Festő, érdemes művész (1878-958). Párizsban a Julian Akadémia, majd az École des Beaux-Arts növendékeként folytatott művészeti tanulmányai során Cormon műtermében dolgozott. 1906-tól kezdve szerepelt a Salon d’ Automne és a Salon Carré kiállításain. 1907-ben hazatért és kollektív kiállításon mutatta be plein air törekvésekből kiinduló, lírai hangulatú műveit. Ugyanebben az évben elnyerte a Ferenc József jubileumi díját, a következő évben pedig a Művészház nagydíját. Előbb a MIÉNK (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre) művészcsoport, majd hosszabb olaszországi út után a Nyolcak egyik alapító tagja és a posztimpresszionista törekvések egyik vezető mestere lett.

Barátja volt Ady Endrének. 1922-ben nőül vette Ady özvegyét, Csinszkát (Boncza Bertát). A Képzőművészek Új Társasága (KUT) alapító tagja és sokáig elnöke volt. Művészete mindvégig megőrzött valamit az ifjúkori konstruktív szemléletű alakításból, bár a későbbiekben az oldott festői elem dominált. Franciás szellemű műveiben a párizsi iskola és a magyar hagyomány találkozott.

1928-ban Amerikába utazott, ahol több nagysikerű kiállítást rendezett. Több műve került külföldi múzeumokba. 1931-ben a Szinyei Társaság tájképdíjával, 1947-ben pedig állami nagy aranyéremmel tüntették ki, 1949-ben készült el Gyümölcsszedők c. nagyméretű, gazdag koloritú pannója. Gobelin-tervei mellett kiválóak voltak litográfiái (pl. Szt. János jelenései) és arcképfestészete is. A Magyar Nemzeti Galéria számos festményét őrzi.