Ha másodszorra az újdonság ereje el is illant és az első, még szimpla lemez közkedvelt dalait nem is játszotta a népes társaság, ezúttal sem csalódhattak a Művelődési és Sportházba betérők. Kevesebb spleenes hangulat, több kabarés életderű, zárásul meg Cseh Tamás vajon melyik dalából lett kórusmű?
A hely szelleme
Túl nagy ez a tér az ilyen intimes kávéházasdihoz – villant belém a gondolat, amint a nyolc órára kiírt kezdés előtt pár perccel leültem a teremben. Aztán követte a másik, amikor már bő húsz perce vártam, hogy kezdődjön az előadás, de még mindig nem. Ez különben nem volna bosszantó, régi koncertlátogatóként hozzászoktam a csúszásokhoz. A Budapest Bárnak azonban eleve van egy olyan színházi jellege, ahova illik puccba vágnia magát az embernek, és ha már színház, akkor oda illő időben illik érkezni is. Na ugye.
Aztán kialudtak a fények és kezdődött a második felvonás, az enyhe rosszallásomat pedig pillanatok alatt fölitta a zene. A színpadkép akár a Savaria Mozibeli első találkozáskor, mínusz DJ-pult (köszi!). Középen a cigányzenés kíséretet prezentáló négyes, név szerint és hangszerrel: Farkas Róbert (hegedű), Farkas Mihály (cimbalom), Ökrös Károly (tangóharmonika, zongora) és Farkas Richárd (bőgő), két oldalt pedig két-két asztal, plusz jobbra egy dobfelszerelés. Aperitifként játszottak egy annyira közismert dalt, hogy, de megnevezni mégse tudnám.
És érkeznek az énekesek
Elsőül Keleti András, a colorStar frontembere adta át magát Párizsban a múlt századelő boldog békeidejét idéző, könnyed eleganciájú életvidámságnak. Majd leült jobbra az asztalkához. Itt jegyezném meg, hogy talán a szervezők kérték, de a néhány köztudottan dohányzó énekes nem eregetett füstöt a „bárban ülve”, hanem kijárt a valahova hódolni e káros szenvedélyének. Tudom, füstmentes az AGORA, de mégiscsak elvett az élményből, hiszen ez ehhez a miliőhöz mindig is hozzátartozott. Ahogy nekem speciel hiányoztak a kedélyesen borozgató, koccintgató dalnokok képe is. Helyette pótcselekedni kaptak mindenféle csörgőt, kézközeli ütögetni valót, de csettintgethettek is.
De nagyon előreszaladtam. Ruttkai Bori, a Specko Jedno énekesnője lépdelt a szokott piros magas sarkújában a színre és a maga bohókás, a kabaréból is bőven merítő stílusában előadott – természetesen franciául – egy Edit Piaf-dalt. Jó-jó, mondhatjuk, de helyette szívesebben hallottunk volna egy kimaradt magyar nyelvű dalt az első albumról.
Bori után Frenk termett a rivaldafényben, hogy eldanolja, mi is történt Lellén. És igen, az ő hosszú szipkás cigarettája hiányzott a leginkább, ahogy nőies mozdulatokkal eregeti a füstöt, míg a zenészek szólóznak. Kárpótlásul az egykori Hiperkarma egykori dobosa beült a régi helyére és Kiss Tibi, a Quimby énekese kezdett bele a saját koncertjeiken is játszott Kolorádó című számba. Erre mondják, hogy instant sláger, első hallásra bent ragad a fülben.
Lovasi Andrásnak (hogy pazaroljuk a betűket: Kispál és a borz) állt és állnak a legfurcsábban ezek a csacska, felhőpamacsoló dalok. Valami kis nőcske, jaj, üldöznek a nők stb. Ezeket még ő sem tudja kikacsintósan hitelessé elironizálni. Nem úgy Ferenczi György blues zenész, aki amúgy is szívesen nyúl vissza a múltba inspirációért, ha nem is mindig annyira, hogy Petőfi Sándort hozza össze Chuck Berryvel. Nagyon is passzol a keretbe, még a harmonikajátéka is.
Mindenki megmutatja magát
Ruttkai Bori tért vissza ismét. Be is mondta nevetve, hogy „lesznek más lányok is, de most megint én jövök”, majd azt énekelte, hogy ne várjuk a májust. Közben bolondos táncba kezdett. Ha a május valóban messze is volt, a többi lány, mondhatni, testközelben, a társulat másik új énekesnője, Behumi Dóri (ex-Jazz + Az) villantotta meg a déli temperamentumát. Ferenczi György gitárjátékával is fűszerezett dalban Józsefről derült ki, kicsapongó, ergo csak a baj van vele.
Aztán Németh Juci lépett elénk fuvolásan. „Helló”, lehelte bele e mikrofonba az Anima Sound System egykori és a NemJuci mostani énekesnője, majd elénekelt egy spanyol nyelvű dalt. A véleményt róla lásd fentebb.
Kollár-Kelemenc László, a Kistehén Tánczenekar frontembere színrelépésével mindenki megmutatta magát a mostani tagságból. Akinek mégis hiányzott Kiss Erzsi, az a Savaria Moziban hamarosan találkozhat vele és az éppen a vén hegedűs cigányt sirató, kissé Jézus kinézetű énekes hasonlóan torzonborz fej- és arcszőrzetű zenekarával. Igazoltan volt távol Szűcs Krisztián, a Heaven Street Seven első embere és Szalóki Ági (főleg) népdalénekesnő. (Ferenczi gáláns gesztusa közben a bal szélen: ültükben Németh Juci vállára teríti a kabátját.)
Jött aztán a legvilághíresebb magyar dal, az „öngyilkosok himnusza”, Seress Rezső örökérvényűje, a Szomorú Vasárnap hegedűn és zongorán. Millió és egyedszerre is gyönyörű.
Még és még és…
A további dalokat nem részletezném. Akarom mondani, hárm… négy… ötöt mégis. Frenk csípőre tett kézzel remekelt „Fizetek, főúr, volt egy feketém…” kezdetűje, Németh Juci a korábban Szalóki Ági által, még nálánál is gyönyörűbben énekelt Holnapja és bohókásan kislányos, ibolyaszedéses bókcsókolása és… És végül a visszatapsolás utáni repetaként a két záró szám tette fel a koronát az estére.
Ferenczi György mellé a Villa Negrában beszállt vokálozni minden férfi. Cseh Tamás Budapestjében pedig – a gitározó Kiss Tibor kivételével – már mindenki kapott egy-egy sort. „Dalárda. Tudjuk ám a szöveget, de azt papírból szokták”, így a magyarázat a miértre.
A Szentgotthárd felé mától újra járó vonaton utánaszámolva: 33 régi klasszikus dalt csendített fel ez a sokfelől érkező szeretnivaló ember. Valamelyikük aláírása talán még úgy is lemaradt az előtérben dedikált albumokról, hogy a mostani műsor gerincét alkotó dalok egy duplalemezes kiadványra fértek csak hiánytalanul rá.
(A fotók nem Szombathelyen készültek. Nem akartam szétvakuzni a hangulatos koncertet, hogy mind a tizenhárom tagról készüljön értékelhető kép. Így a képek a Budapest Bár honlapjáról származnak.)