György István Péter jegyzete.
Élet és képek, életképek. A vadrózsára pillantva láttam meg egy virágport gyűjtögető méhet.
Rögvest több fotót is készítettem róla. Szerencsére még nem ő az utolsó mohikán. Nincs semmi szokatlan abban, hogy fotó készül róla. Naponta több millióan is teszik ezt a Földön, megörökítik a pillanatot. Az viszont, ami utána következett, már egészen más történet. A mai kor technikájának köszönhetőn, néhány perc múlva, az elkészült felvételeken azt is sikerült meglátni, ami sokszor az emberi szem és lélek előtt rejtve marad.
Megesik, hogy csak néhány évtized múlva vesszük észre, mi minden élményt éltünk át korábban.
Olyan lelki csodákat, amiből egy egész életen keresztül táplálkozunk. Nézem a képeket. Csodálatos a látvány, a parányi lény óriássá nő szememben.
Sok veszély leselkedik rájuk naponta. Ők a nélkülözhetetlen rovarok, pontosabban a méhek. Vegyszerek, egyéb fertőzések veszélyeztetik őket. A legnagyobb ellenségük a felelőtlen ember.
Gyermekkorom filmkockái peregnek előttem. Abban az időben nagyapámnak és a Herényi Általános Iskolában Karáth László tanító házaspárnak is voltak méhkaptárai. Különös élményként élhettük meg, hogy közelebbről bepillanthattunk e kicsiny lények életébe, felfedezhettük hasznosságukat. Igen, mert a méhekre, akkor is nagy szüksége volt a természetnek, az embereknek. Saját veteményes kerttel és gyümölcsössel rendelkezett az iskola. Együtt vetettük el a magokat (Kovács Jánosné) Irénke tanító nénivel. Mindent megmutatott türelmesen, ami fontos volt, aztán mi következtünk.
Gondoztuk a veteményest a későbbiekben is, együtt gyomláltuk, kapáltuk és öntöztük. Aztán boldogan kóstoltuk meg a friss sárgarépát, zöldhagymát, paprikát és uborkát. Nem volt gondunk a napi vitamin bevitelére sem. Ittunk igazi szörpöt, ami friss málnából, eperből és meggyből készült.
Ma is élménynek számít, mikor a herényi tanító úr megmutatta, hogy lehet magas fáról létra nélkül könnyen leszedni az almát. Saját maga által készített almaszedő eszközét mi is kézbe foghattuk. Átélhettük a közös sikert, a fáradságos munkát követő szüretelés örömét.
A méz kipörgetéséből is kivettük a részünket. Munkával, kóstolgatással. Nem tagadom, azokat az ízeket, a lépes méz illatát ma sem tudom elfeledni. Néhai nagyapám, aki 92 évet élt meg, még azt sem bánta, ha munka közben néhány méh megcsípte. Valami megfoghatatlan misztikus légkörbe pillanthattunk be, az élet igazi értelme közelebb került hozzánk.
Tanulva tanítottak bennünket.
Ők igazából megismerték a gyermeki lelket, mi meg az Ő felnőtt világukat. Volt folytonosság, lehetőség a következő nemzedékeknek. Akkortájt- úgy a 60-as évek elején ilyen világban éltük meg gyermekkorunkat.
Ezt lelki táptalajt kaptuk és befogadtuk. Ezen csodás évek lelki ereje, elkísér bennünket életünk utolsó pillanatáig.