A német metál - és valószínűleg a német anyanyelvű zene - legismertebb bandája, a Rammstein minden különösebb felhajtás nélkül  lépett fel kedden este Budapesten. A zene a helyén volt, a show is, csak az a fránya katarzis maradt el.

A koncertet este nyolcra írták ki, mi mindenesetre fél órával korábban már a Papp László sportaréna előcsarnokában vagyunk. Alapos motozás után be is engednek, a szervezés profi, sor sehol, minden olajozottan megy.

Az előzenekar első ritmusai hét óra ötvenkilenc perckor csendülnek fel. A norvég Combichrist a csirkedarálós metál képviselője, bő fél órát játszanak, ennyi elég is belőlük. Nem a mi zenénk, meghallgatjuk őket, megadjuk az esélyt, de a számaik - így első hallásra – erősen egy kaptafára készülnek. A kaptafa meg nem túl magával ragadó. A headbangelő közönségnek a küzdőtéren mindenesetre kétségkívül jó kis bemelegítés.

Az előzenekar után tíz perc szöszmötölés, aki eddig nem jött, az most szállingózik be. A helyek nagy része foglalt, de azért kisebb foltokban lehet üres székeket találni, nem is kell olyan sokat keresgélni őket – saccra a jegyek 90%-a fogyott el. Kilenc előtt kicsivel a függöny mögött hatalmas robaj, majd lyukak jelennek meg rajtuk, a lyukakban fény, alakok vágják nagyobbra a rést baltával, majd egy határozott mozdulattal Till Lindemann  frontember berúg egy ajtót. Hatásos belépő. A függöny elhúzódik (a Combichrist csak a színpad kis részén játszott) és indul az első szám.

A számok többségét az új lemezről játsszák, bár érdekes módon kihagyják a „Liebe ist für alle da”-t , ami az új album címe. Ők tudják. A többi dal a régebbi slágereikbúl tevődik össze, nem kockáztatnak sokat.

A billentyűs „csónakázása” – a közönségre rakott gumicsónakba ült és ment egy kört – azért hatalmas tapsot vált ki, főleg mikor a végén magyar zászlót lenget. Ettől kezdve az ülőszektorokban is többen felállnak – és innentől nem sokan nem is ülnek le.

A hangosítás kifogástalan, a fénytechnika tetszetős, a műsor minden szekunduma meg van rendezve, minden a helyén. Az egész már-már idegesítően megszervezett, semmi rögtönzés, improvizáció. Nagy eséllyel a végén lévő integetésnél is megbeszélték, hogy balra kezdik. Német precizitás előnyei, mondhatnánk, de nem mondjuk, mert azért örültünk volna néhány spontán kiszólásnak vagy dalnak. Igaz, inkább működjön a dolog, mint bénázzanak.

A banda ismertetőjegye, a pirotechnika sem maradhat el, de nem annyira erős, mint amennyire számítottunk. Na nem mintha kevés volna, így is van dögivel. A tüzes elemek forróságát még mi is éreztük hátrébb (biztos jó idő volt elöl).

Az együttes körülbelül egy tucat számot játszik egy szuszra, majd kétszer jönnek vissza, egy három számos blokkra, majd egy záró dalra.

A ruhatárak és büfék mellett ezerrel megy a kiegészítők biznisze: pólók, csecsebecsék és poszterek egyaránt eladásra kerülnek. Az árak persze elég húzósak, egy épkézláb póló három, de inkább négyezer forinttól kezdődik, egy poszter kétezerért (egy ajtónyi ötezer) megy. A legolcsóbb tárgy a kitűző nyolcszázért, a legdrágábbak az ékszerek: egy-egy nyaklánc és gyűrű egyaránt tizennyolcezer forintot kóstál. Mondani is felesleges, vannak olyan rajongók, akiknek ennyit simán megér.

A koncert összességében rendben volt, nagy meglepetést nem okozott, hozta az elvárt szintet. Mindenesetre jobban örültünk volna, ha nem ugyanezt - vagy legalábbis kísértetiesen hasonlót - a produkciót adták volna elő Lisszabontól Moszkváig.

Értékelés:

7/10

Józing Milán