Szerkesztőségi körkérdés: Milyen félelmeitek vannak?

Kánya Dóra

Ötévesen azt feleltem volna, hogy az oltástól. Hatévesen a nagy pókoktól. Tízévesen a matematika óráktól. Tizenhat évesen attól, hogy az osztálytársaim kinéznek a fogszabályozóm miatt. Tizennyolc évesen attól, hogy nem vagyok egyetemre való. Huszonegy évesen attól, hogy nem tudom, merre tartok. Most ha nagyon bölcs lennék, kölcsönvennék egy menő idézetet Paulo Coelho-tól vagy Oravecz Nórától. És azt mondanám, hogy a félelemtől félek, mert ez olyan jól hangzik (ezt dobta ki a kereső). Az igazság viszont tényleg az, hogy legjobban az oltástól félek.

Rózsa Melinda (Rose)

Napok óta ezen gondolkodom. És bizony bajban vagyok. Mert arra jutottam, hogy nem félek semmitől. Ez így persze baromi nagyképűen hangzik, de minden felmerült, félelemkeltésre alkalmasnak látszó tényezőt el kellett vetnem a tüzetesebb vizsgálatnál.

Betegségek. A betegségektől valószínűleg azért nem félek, mert soha nem volt semmi komoly bajom. Lehet, hogy ezután se lesz. Vannak ilyen emberek, nem?

Halál. Mindenki meghal. Elkerülhetetlen. Vagyis minek féljek tőle.

Mások halála. Ez már neccesebb, ha a szeretteimről van szó. Ugyanakkor félni megint csak felesleges, mert néhány egészen extrém szituációtól eltekintve vajmi keveset tehetek ez ügyben.

Háború. Amennyi hülye van ezen a Földön, lehet, hogy lesz még az életünkben egy III. világháború. Ez viszont megint olyan dolog, amire elég kevés a befolyásom.

Pókok, darazsak, ilyesmik. Esetükben nem jó szó a félelem, maradjunk inkább az undornál.

És így tovább, sorra kihullott minden. Persze, egy krokodiloktól hemzsegő folyót nem próbálnék meg átúszni – az nem bátorság volna, hanem simán hülyeség. Mégse áll, hogy félek a krokodiloktól, mert akkor azt a folyót se merném átúszni, amelyikben nem hemzsegnek.

Józing Antal

Vannak szürreális félelmek az életemben, amelyekre cseppet sem vagyok büszke. Ezeket igyekszem olyan dolgokkal kompenzálni, amiktől elvileg félnem kellene, de úgy teszek, mintha cseppet nem érdekelnének. A részleteket engedelmetekkel megtartom magamnak.

A klasszikus fóbiák közül nekem a kígyó jutott, de ez már gyógyulóban van.  És ha nem muszáj, nem mászkálok a magasban sem. Nem tudom, fóbia vagy realizmus, de évről évre hevesebb szívdobogással gondolok vissza arra a gyermekkori kalandra, amikor a hegy gyomrában egy hihetetlenül szűk, ismeretlen barlangjáraton préseltem át magam egy botra akasztott, lángoló műanyag flakonnal. Ugyanakkor kimondottan baráti kapcsolatot ápolok a pókokkal, bogarakkal, békákkal és gyíkokkal.

Az mondják az okosak, az ember attól fél, amit nem ismer. Én nem ismerem jövőt, mert az láthatóan nem izgatja sem a döntéshozókat, sem a hétköznapi embereket. Azt látom, hogy az előbbiek szemrebbenés nélkül beáldozzák a holnapért a holnaputánt, mert holnap van a szavazás. És ezt az utóbbiak cseppet sem bánják, miközben a tévé távirányítóját nyomkodják és a hipermarketek reklámújságját lapozgatják. Igen, ez elég félelmetesnek tűnik.   

Kleinhappel Miklós

Mindig mástól félek, de természetesen vannak visszatérő félelmeim. Viszont nem jellemző rám, hogy nap mint nap rettegek valamitől, mindössze pillanatnyi állapotokról van szó.

Gyerekként szerettem veszélyesen élni, mert nem hatott rám a figyelmeztetés, miszerint ha este 6 óra után eszem, rosszat fogok álmodni. (Nem történt ilyen.) Ha már álmok: 15–20 éve legfeljebb csak egy-egy mozzanatra emlékszem az álmaimból, azokra is ritkán. A legutóbbi éppen ma reggel történt: az maradt meg, hogy rövid máshol tartózkodás után az irodámba lépve az a kép fogadott, hogy a helyiséget úgy, ahogy volt, kipakolták. Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, hogy még a függöny sem lógott a helyén. Miközben nem értettem, hogy a fenébe lehetett ezt megcsinálni húsz perc alatt, kétségbeesett telefonálásba kezdtem, hogy megtudjam, hova került minden holmim. Nem olyan nehéz megfejteni: bizonyára valamiféle egzisztenciális félelemről van szó. Időnként megsuhint, de nem lep meg, manapság az lenne csoda, ha valaki, aki Magyarországon munkából él, nem tapasztalna hasonlót. 

Már felnőttebb voltam, amikor sikerült legyőznöm a villanyborotvákkal kapcsolatos félelmeimet. Egy zümmögő izé, amiben kések mocorognak, ebből semmi jó nem sülhet ki, gondoltam. Aztán írtam egy novellát egy villanyborotváról, mely kiirtott egy fél várost, de végül legyőzték, ez megoldotta a problémát.

Ha vonattal utazom, mindig bennem van a félsz, hogy nem jó szerelvényre szálltam fel. Félek a vértől: jöhet bármilyen vérfürdős horror, nem zavar, de ha tudom, hogy a vér igazi, akkor végem van. Félek a fogorvostól, meg az orvosoktól általában (ha orvosnál mérik meg a vérnyomásomat, mindig magas lesz). Néha rámtör az érzés, hogy milyen könnyen elveszíthetem a szeretteimet, és vannak még hasonlók, amelyekkel valószínűleg mindenki szembesül.

A legizgalmasabb az, amikor saját magamtól rettenek meg. Sebezhető vagyok, talán az átlagosnál érzékenyebb is, s úgy gondolom, tisztában vagyok a gyengeségeimmel, ezért megtanultam annak módját, hogy távol tartsak magamtól bizonyos dolgokat, melyek túlságosan nagy sebet ejthetnek. Csak megesik, hogy olyan tökélyre fejlesztett közönyt produkálok, ami még számomra is riasztó. Viszont dogozom az egyensúly megtalálásán. Szerintem, élethosszig tartó feladatról van szó.

És még valami: félek, hogy túl hosszú lett ez a szöveg.