Miközben a tévében a belga-argentin és a holland-Costa Rica-i megy, mi csirkeragut eszünk a képtár teraszán. Üzenjük, hogy nem egyedül.
Miközben a tévében a belga-argentin és a holland-Costa Rica- megy, mi csirkeragut eszünk a képtár teraszán. Üzenjük, hogy nem egyedül.
Este fél hét lehet, amikor leveszem a polcról az egyik Lou Reed-kazettámat.
A szervezőknek ugyanis olyan előzetes kérése volt, hogy aki tud, vigyen magával valamilyen nyolcvanas évekbeli relikviát, amikből majd kiállítás lesz. Ezt érte el legelőbb a kezem.
A belváros meglehetősen kihalt, a vendéglátóipari-egységekből kihallatszik a belga-argentin, a Fő téren Veres Gábor szobrász a holokauszt-emlékmű körül végzi az utolsó simításokat.
A Szombathely Képtárban kb. egy tucatnyi érdeklődő ül a konferenciateremben, beleértve a képtár dolgozóit, hogy részt vegyenek azokon Skype-beszélgetéseken, melyek a Csirkeragu ’81 végén című festményt járják körül.
Olvasóink közül bizonyára többen vannak, akik tudják miről van szól. Erről:
Az 1981-ben festett kép a szombathelyi kortárs gyűjtemény egyik legerősebb darabja, így kétségívül nem rossz ötlet, hogy köré szervezik ezt a nyári estét, amelyben még egy nyelvi csavar is van: a képet Nyári István készítette.
Három évvel ezelőtt írtam:
A valóságnál is valóságosabb és nyugtalanítóbb: hiperrealista kiállítás Bécsben (képgalériával)
Első említésre méltó találkozásom a hiperrealizmussal valamikor 1985 tájékán volt, mikor is Szombathelyre érkeztem és nekiláttam a várost felfedezni. A képtár egyik emeleti helyiségének a túlsó végén egy nagyméretű kép függött, melyen egy nő egy szocreál környezetű panellakás kiskonyhájában eszik, mindezt egy fiatal férfi nézi. Csirkeragu – ez volt a címe. A műnek most néztem utána, és meg is találtam a Szombathelyi Képtár egyik borzalmas honlapján. Ezek szerint Nyári István festette 1981-ben. Az alkotás egyszerre volt meghökkentő és érthetetlen. Minek olyant festeni, ami egy felnagyított fotó? Tovább >>>
A művész Angliából jelentkezik be a Skype-on, csakúgy, mint a képen szereplő, csirkeragut evő Kiskovács Zsuzsanna.
Mindketten visszaidézik a festmény keletkezési körülményeit, az akkori életformát, az alaksori stúdiólakást és vele együtt a nyolcvanas éveket. Kevés név hangzik el, de Lou Reed igen.
Büszkeség tölt el, hogy lám, beletrafáltam.
Az a baj ezzel az akkori alternatív vonallal, hogy az emberek többsége már akkor sem tudott vele mit kezdeni.
Mi, bölcsészhallgatók, azt hittük a nyolcvanas években, hogy ez az élet, rajta kívül nincs is más, vagy ha van, akkor az lényegtelen.
Később persze kiderült, hogy mindez marginális volt, ezt jelzik a YouTube nézettségi adatai, és ezt jelzi a tucatnyi belterjes résztvevő a konferenciateremben.
Az is igaz, a kortárs képzőművészet önmagában is marginális dolog, azt hiszem, ennél már csak irodalom izgatja kevésbé hazánk fiait.
A beszélgetés amúgy közepesen izgalmas, Kis-Kovács Zsuzsanna közvetlen, Nyári István jókat mond, és nemcsak a Csirkeraguval kapcsolatban. Megismerkedünk például a lowbrow-art fogalmával.
A festő mostani képeit egy, a folyosón elhelyezett laptopn tekinthetjük meg. Érdemes egy pillantást vetni rájuk. Mert például ilyenek:
A kazettámat elhelyezem a többi nyolcvanas évek tárgyai közé a recepciós pultnál. Szó mi szó, nem túl inpozáns a gyűjtemény, egy átlagos család is elő tud rukkolni hasonlóval.
Viszont egyre többen vagyunk, családok is érkeznek, feltehetően annak is köszönhetően, hogy a szomszédos Iseumban is zajlik a nyári múzeumi este.
Ha már ott vagyunk, átugrunk mi is, az Iseum előterében afféle mediterrán agórát találunk, növényekkel, étellel és számos ismerőssel.
Az épületben éppen a Seuso edényekről beszél Mráv Zsolt, láss csodát, telt ház előtt.
Mire visszaérünk a képtárba, már tálalják az igencsak korrekt, 250 forintos csirkeragut, a műanyag edényhez és kanálhoz egy nyugta is jár, akkurátusan és érthetően, bármikor lecsaphat a NAV itt is, ezzel nem lehet viccelni.
Legfeljebb megfesteni hiperrealisztikus módon.
Miközben csendben a ragut kanalazzuk a balkonon, és átnézek az Iseum udvarára, eszembe jut a közelmúltban olvasott adat: a magyar állam a vidéki múzeumokat, mármint összest, az idén cirka 3 milliárd forinttal támogatja, miközben csak Szombathelyen 10 milliárdért építenek stadiont. Biztos meg lehet magyarázni, de nem lehet. És ne tegyünk úgy, hogy ez rendben van.
Mindenestre a biztonság kedvéért lefotózom Gálig Zoltán művészettörténészt és Rasperger József festőművészt, akik szintén csirgeragut esznek az előtérben. Hátha egyszer valaki megfesti ezt is.
Aztán egy időre átugrunk a Mólóba néhány pohár borra, majd vissza a képtárba, ahol éppen Back Wonderful Life című dalát játssza a Korponay Zsófi - Peltzer Géza - Holdosi Attila trió.
Más slágerek is jönnek (Boy George, Bobby McFerrin stb.), a képtár munkatársai táncra is perdülnek, de nem nagyon követik őket.
Egy darabig nézzük a fejleményeket, de mivel ezek már nem az én nyolcvanas éveim, lassan elindulok haza.
A vendéglátóipari-egységekből kihallatszik a Hollandia-Costa Rica.
A Lou Reed kazettámat persze ott felejtem a képtárban.