Szombathelyiként már Budapesten próbálgatja a szárnyait.
Közben megjárta Prágát és több helyen publikált. Sorozatunk következő szereplője a sorok közé vezeti az olvasókat.
ALON: Mióta és hogyan kerültél közel az íráshoz?
Fehér Renátó: Az első amit megemlítenék, a Magyar Író Akadémia, ahová 2007-ben két félévet jártam. Tóth Krisztina szemináriumán megismerkedtem a kortárs magyar verssel, a folyóirat-kultúrával és – különböző versírási gyakorlatokon keresztül – az alkotói módszerekkel. Erre a lehetőségre ugyanúgy a magyartanárom, Merklin Ferenc hívta fel a figyelmemet, mint a Kárpát-medencei Diákírók, Diákköltők legendás sárvári találkozójára, ahol a gimnáziumi évek alatt tanulmány és vers kategóriában is díjazott lettem. Innen eredeztethető a Körhinta Kör nevű versblog létrejötte is, amit a 2008-as Sárvár után hívtunk életre az ott megismert barátokkal, és ami egyrészt gyakorló felületként működött, másrészt a csoportként való fellépésünk segítette az irodalmi életbe való integrálódást és a pályán való elindulást is. Egyetemre kerülve hasonló tapasztalatokat szereztem az ELTE-BTK körül működő Apokrif folyóirat körének tagjaként is. Mindezeket megelőzte azonban a 2006-ban alapított, egykori Rimbaud zenekarban való részvételem, ahol dalszövegeket is írtam, ezáltal pedig a nyilvános önkifejezés formáira is rátalálhattam, azokkal kísérletezhettem.
Említetted, hogy dalszövegeket is írtál. A zenélés mennyire foglalkoztat?
Alkotói szempontból a zenélésnek most már csupán ez, a lehetséges szöveg felőli oldala érdekel. Azt hiszem, mára körülbelül jól látom, hogy mire terjednek ki a képességeim, és hol van az ingoványos talaj határa, ahonnan kezdve már csalódást okoznék. Egyébként régóta érdekel, hogy a társművészetek hogyan képesek nyúlni a vershez, és miként születhet viszont-vers ezekről. Különösen a kortárs és generációs együttműködések izgatnak.
Mottóként van feltüntetve nálad, hogy „eleget mondani a legnehezebb?” Valóban?
Álltam az állításnak már mindkét szélső pólusán, és kényelmetlen, görcsökkel teli volt mindkettő. Ez a mondat amolyan személyes sorvezető, irodalmon belül és kívül egyaránt. Gyógyír fecsegő túlbiztosítás, harsányság, öntetszelgés és zárkózottság, hallgatagság ellen.
Több lapban is publikáltál már, mik a terveid, kortárs szerző leszel, marad a versírás?
Nem tudom, élesen kitapogatható-e az a határ, hogy mikor lesz valaki kortárs szerzővé. Lehet, hogy már az első folyóirat-publikáció után; vagy csak a második könyv megjelenésekor? A saját tempómat nem érzem sem lassúnak, sem gyorsnak: jönnek sorra a publikációim és vannak felkérések, antológia megjelenések is (Szép versek, Az év versei). Számomra ez egy természetes, kényelmes, mégis folytonos készenlétet igénylő, ösztönző menetrend. A vers nem tervezés kérdése, viszont szorgalom igenis kell hozzá. Van mondanivalóm, feszít is, és ha kikerekedik majd az anyag, akkor el kezdek dolgozni, agyalni azon, hogyan rendezhető mindez kötetté.
Súlyos témákat boncolgatsz, milyen kritikákat kapsz?
Miután az irodalmi, de már a fiatal irodalmi élet is elég dúsnak mondható, értelemszerűen a kötettel nem rendelkező szerzőkre kevesebb figyelem juthat. Azt hiszem, a kortárs magyar irodalom inkább összeállt szerkezetekre (könyvekre) néz rá szívesebben, de a fiatal irodalmi kötetek közül így is kevés marad téma akár hónapokig, pár kritika után lekerül róluk a figyelem. Egy-egy folyóirat-publikáció pedig különösen ritkán képes úgymond nagy karriert befutni – ez is elsősorban már beérett alkotóknak sikerül, lásd Kemény István Búcsúlevél vagy Erdős Virág Na most akkor… című szövegét. Ennek az alapállapotnak az ellenében működik a 3 éve alapított Petri György-díj, amit a legjobb kötettel nem rendelkező szerző érdemelhet ki, illetve a József Attila Kör könyvtelen szerzőket megszólító beszélgetéssorozata. Az előbbire kétszer is jelöltek, az utóbbin pedig januárban vehettem részt. Ez alapján azt mondanám, hogy a kritikák pozitívak, legalábbis jut az érdeklődésből. Ami pedig a konkrét verseket illeti: talán a Melba kocka, A hála jogán, a Csak szilveszter és a. Zsömleszag című verseim körül történt némi sűrűsödés, határozottabb visszajelzéseket generáló szakmai izgalom, a Random-ország és a Forradalok pedig az átlagomnál több emberhez is eljutottak.
Mivel foglalkozol mindemellett?
Prága csak megerősített abban, hogy ’70-es, ’80-as évek közép-kelet-európai ellenzéki mozgalmairól, a szamizdatirodalomról szóló kutatásokban szívesen részt vennék. Érdekel a közéleti költészet, politika és esztétika viszonya. A következő tanévben befejezem a mesterképzést, várhatóan a szakdolgozatomat is a szamizdat Beszélő folyóirat történetéről írom. Igyekszem továbbra is szemlézni az előbb említettekhez köthető, az elmúlt évtizedeket elemző történeti munkákat és a kortárs irodalmat. Miután egy évig nem voltam itthon, sok friss olvasnivaló is felhalmozódott. Több esszéötlet van a fejemben Václav Havelről, Petri Györgyről. Utóbbi idén lenne 70 éves, ezt igyekszem minél több módon és fórumon témává tenni. Ha lenne rá lehetőség, szerkesztőként is kipróbálnám magam. Ám mindezek mellett szívesen végeznék egy, a stúdiumaimtól és az eddigiektől független tevékenységet is. Korábban részt vettem már alkalmilag étkeztetési alapítványok munkájában, ételosztásban önkéntesként – egy ilyen jellegű dologba készülök (újra) bekapcsolódni. Emellett pedig nagyon izgat a pékek, a pékségek világa – sokszor írtam már erről.
Garázsmenet néven blogot vezetsz, ahová mindent feltöltesz. Mi ihlet meg leginkább?
Fehér Renátó: A Garázsmenet talán nem is igazán blog, inkább egy gyűjtőfelület, ahol a megjelent versek, kritikák, esszék, publicisztikák lelőhelyét feltüntetem. Nagyon régóta foglalkoztat az a kivételes, mégis furcsa és továbbra is feldolgozatlan adottság, hogy mit jelent egy, a rendszerváltás körül született generáció tagjának lenni. Hogy milyen lehetőségekkel, felelősséggel és milyen közérzettel jár mindez. Milyen hatással van rám a magán- és a tágabb környezetem, az idősebb generációk története. Vannak-e (és ha igen, milyen) családi és közösségi elbeszéléseim, mítoszaim a közelmúltról, ezek milyen jeleket hagytak, hagynak rajtam, felhasználom-e őket saját magam felépítésében egyáltalán. (Legyen itt három – egymástól távoli – példám a tágabb kontextusból: szamizdatkultúra a nyolcvanas években; Egerszegi Krisztina szöuli aranyérme; a ’89-es Újratemetés). Mennyire volt „üres” a történelem ennek a generációnak az életében? Ez a történelmi léptéknélküliség mennyire szivárog le a magánéletbe? Milyen formán és mértékben befolyásolja a mindennapjaimat az itt és most, az ország, amely körülvesz és amelyben élnem adatik. Most költöztem haza egy év után Prágából – ez a kint töltött időszak lehetőséget nyújtott egy mégiscsak új nézőpont, egyfajta érintett kívülálló pozíció kialakítására, közben pedig ez ügyben kevésbé a honvágy, inkább a tétlenség és tehetetlenség tapasztalata tért vissza újra és újra. Mindebben persze az a legnagyobb kihívás, hogy ezek az érzetek és kérdések, mennyire képesek működni egy stilizált szépirodalmi szövegben, versben. Hogy ezeken keresztül mennyire tudok beszélni akár olyan általános emberi tényezőkről, mint a kollaboráció, a hála, a bosszú, a nosztalgia – ezek a lélekállapotok érdekelnek igazán.
Hol lehet téged utolérni, követni a munkásságodat?
Ezeken a helyeken:
http://garazsmenet.blogspot.hu/
https://apokrifonline.wordpress.com/category/szerzok/feher-renato/
http://magyarnarancs.hu/szerzo/feher-renato//14353
http://www.librarius.hu/easyblog/blogger/listings/feher-renato
http://www.litera.hu/szabad-cimkezes/Feh%C3%A9r%20Ren%C3%A1t%C3%B3