Színészkedik, fórumokat tart, újságot ír és televíziózik. Szalai Szabolccsal beszélgettem.
Az interjút véletlenül éppen a magyar kultúra napjára időzítettük. Mi a terved mára?
Egy szentgotthárdi pedagógus, dr. Gömbös Sándorné, Zsuzsa néni kitüntetésére megyek éppen. Minden évben egy olyan személy kap díjat Szentgotthárdon, aki a helyi kulturális életért sokat tesz. Zsuzsa néni jó pár éve a helyi televízióban készít műsorokat, most pedig éppen közösen dolgozunk egy színházi projektben. Én fogom őt méltatni a díjkiosztón.
Te ennyire jól mozogsz a szentgotthárdi kulturális életben?
Igen, én is egy szereplője vagyok. Középiskolásként szavalóversenyeken vettem részt, tagja voltam a helyi irodalmi színpadnak is. Azóta pedig ahogy az időm engedi, próbálom ápolni a gotthárdi kulturális életet. Az ottani televíziónak van egy műsora, amiben gyerekeknek mesélünk, ebben én szervesen részt veszek.
Szentgotthárdon milyen kulturális élet van?
Ahhoz képest, hogy az ország legnyugatibb részéről beszélünk, azt feltételezné az ember, hogy van egy komolyabb kulturális élet a határ közelsége miatt, de nincs. Persze vannak hagyományaink, amiket próbálunk őrizni, de szerintem nem túl színes a gotthárdi kulturális kánon. Minden rendezvényen ugyanazzal a kultúrát szerető törzsgárdával találkozom, de ez nagyjából mindenhol így van. Azt gondolom, hogy van hova fejlődni, de ha az országos átlagot nézzük, nem vagyunk lemaradva.
Most már Szombathelyen élsz, de úgy tudom Szentgotthárdon nőttél fel.
Igen, édesanyám népművelő, ő volt éveken át a szentgotthárdi színház igazgatója. Neki köszönhetem, hogy a művészbejárón át ismerhettem meg a színházat.
Hogy kerültél a megye másik pontjára, Celldömölkre, pontosabban a Soltis Lajos Színházba?
Minden évben jártam szavaló - és szépkiejtési versenyekre. Egy megyei versenyen futottam össze Marton Mercédesszel, (jelenleg ő is Soltis színházi tag - a szerk.) és ő mesélt nekem először a Soltis Lajos Színházról. Ezután elmentem a felvételire Celldömölkre és felvettek a színház stúdiójába.
Egyszerre felvettek?
Akkor már volt egy kis színházi múltam az irodalmi színpadról, de a felvételin az énekléstől nagyon féltem. Kiderült, hogy egész jó a hangom is. A barátaim közül többen zenészek, de én nem érzem elég tehetségesnek hozzá magam. Szendrői Csabával, az Elefánt zenekar énekesével például gyakran összekevernek, szoktunk is viccelődni vele, hogy egyszer cserélhetnénk, de szerintem én inkább maradok a színháznál.
Fotó: Soltis Lajos Színház
Milyen volt az első év a Soltisban?
Az első dolog, amitől én beleszerettem ebbe a színházba, az szerepel egyebek közt a színház ars poeticájában: „Színházat mindenkinek!” Ez nagyon szimpatikus mottó. Ez egy különleges társaság és egyben szélsőséges: mivel vannak olyanok, akik professzionális szinten foglalkoznak színházzal, és vannak olyanok, akiket csak a társaság és az érzés vonzott oda. Nekem Benkő Péter, a színház művészeti vezetője volt a stúdiós tanárom, ő tanította a színészmesterséget. Benkő Ágnes, Peti felesége pedig szuper koreográfus és ő vezetett be minket a mozgás alapjaiba. Pilnay Ildikó pedig az ének rejtelmeibe.
Melyik volt az első nagyobb szerep?
Megtiszteltek azzal, hogy az éppen akkor induló Hamupipőkében kaptam egy szerepet, én voltam a Szakács-Takács-Kovács. Bevallom, nagyon utáltam az egészet. Csodálatos előadás volt, de az irodalmi színpadi múltam után visszaesésként éltem meg. Bekerültem sok nagyon tehetséges fiatal társaságába: el kellett kezdenem táncolni, énekelni, csupa olyan dolgot, amit korábban nem csináltam. Bele kellett tanulnom mindenbe. Benkő Ágnes rendezte ezt a darabot, aki nagyon türelmes volt velem, de én bénának éreztem magam. Nehéz időszak volt. Akkor jöttem rá, hogy itt tényleg keményen kell dolgozni.
Később azért szerepeltél jóval komolyabban darabokban is. Gondolok itt éppen a Téveszmékre vagy a Woyzeckre.
Nagy Péter István – aki jelenleg rendezőgyakornok a Nemzeti Színházban - keze alatt csináltuk a Téveszmék című előadásunkat, ami egy Chuck Palahniuk-könyv átirata. Most pedig Georg Büchner művében, a Woyzeckben játszom a Kapitány szerepét. Talán ez a legnehezebb szerepem. De mindeközben Benkő Ágnes újra rendezett: Garaczi László: Szépet fogtok álmodni című előadásában is játszom. Azt is nagyon szeretem, Garaczi is látta az előadást, nagyon tetszett neki.
A Woyzeckben Fotó: Benkő Sándor/ Soltis Lajos Színház
Jól érzem, hogy hozzád közelebb állnak a súlyosabb darabok...
Igen, azt szeretem, ha a színház a valóságra reflektál, arról a világról szól, ami körülvesz minket. Kell a katarzis. A humoros darabok is szükségesek, de én azt szeretem, ha megdolgozzák az agyamat, színészként és nézőként egyaránt.
Felmerül a kérdés, hogy van egy helyed egy kőszínházban? Van-e ilyen ambíciód?
Egy kőszínházi struktúrában nehezen tudnék működni. Minden este játszani kell, olyat is amit nem szeretnek a színészek, mert a nézőket be kell hozni a színházba. A műsorpolitikában kell a kompromisszum. Nekem mindig is a színházcsinálás marad a szerelmem, de ebben a formában nem hiszem, hogy nekem lenne dolgom. Nem tudnék másra figyelni, hol feltöltődni. Én maradok az alternatív színháznál.
A Téveszmékben Fotó: Soltis Lajos Színház
Mi a helyzet a mostani fiatal generációval? Érdekli őket a színház?
A színháznak és az oktatásnak ugyanúgy a legfontosabb része a kompetenciafejlesztés, az életre való nevelés. Az iskolában már intézményesítik azt, hogy kötelezővé tesznek mindent: akár az olvasást említem, akár a színházba járást. Innentől kezdve a gyerekeket ez megbéklyózza. Gondoljuk végig: van egy hely, ahol csöndben kell lenni, szépen fel kell öltözni, nem lehet nyomogatni közben a telefont, nem lehet enni, nem lehet kijönni az előadásról. Ez rengeteg olyan kötöttség, ami a színházlátogatások alkalmával elveszi a gyerekek kedvét az élménytől. Kevés olyan fiatal van aztán, aki ezen túl tud lépni. Szerintem az első színházi élmény a meghatározó. Nem mindegy, hogy milyen batyuval mennek haza.
Elég a színház ahhoz, hogy a mai digitális világban lekösse a gyerekeket?
Más műfaj, nem lehet versenyezni a 3D-s mozival és az internettel. De nem kell versenyezni velük, más a közeg. Teljesen más élményt ad, ha érzed az illatokat, előtted esnek-kelnek a színészek, minden egy karnyújtásnyira történik. Ezzel már nem tud vetélkedni egy digitális újítás sem. A színház a jelenben van, minden színházi előadás egy picit más, mint amilyen előtte volt. Megismételhetetlenek. Szerintem be kell vinni a színházat az iskolákba a drámapedagógiai folyamatok révén, szüksége van a mai generációnak a nyitottságra.
Színészként neked ez felelősséged?
Abszolút. Aki közszereplő, aki kultúrával foglalkozik annak példát kell mutatnia, tanítani kellene. Amikor a művészetet önmagadnak csinálod, akkor semmi értelme. Kell egy párbeszéd a közönséggel, nem szabad elengedi az emberek kezét.
Te miben változtál az idő alatt?
Én egy kicsit koravén vagyok már, mert mindig nagyon gyorsan fel akartam nőni. Ez nem változott. Nehezen értettem meg magam a kortársaimmal, mert más problémák, más kérdések érdekelnek.
Mivel foglalkozol még a színházon kívül?
Újságírónak tanulok Szombathelyen, a Nyugat-magyarországi Egyetemen. Jelenleg írom a szakdolgozatomat, emellett pedig a Szombathelyi Televíziónál vagyok gyakornok, ahol Czetter Ibolya tanárnővel közösen csinálunk egy nyelvészeti műsort. Közben közéleti beszélgetéseket szervezek, próbálok fórumot találni az embereknek, ahol elmondhatják a véleményüket.
Fontos, hogy legyen a véleményednek szabadsága?
Ez talán az egyik legfontosabb dolog. Sok korláta van a véleménynek és ez nem függ alapjaiban a politikától. Vannak súlyos egzisztenciális félelmek. Mikor én elkezdtem markánsabban véleményt formálni, a szüleim is feltették nekem azt a kérdést: Nem lesz neked ebből bajod?
Te miért álltál ki közel ezer ember elé a szombathelyi városháza lépcsőjére a internetadó elleni tüntetésen?
Mert értelmiségiként nekem felelősségem van ebben és ki is tudok állni az emberek elé. Ha a világban igazságtalanságot látunk, és nem feltétlenül csak a politikában, akkor fel kell emelnünk a hangunkat. Nagy probléma, hogy a magyar véleményformáló réteg egy része bezárkózott a maga elefántcsonttornyába. A másik része pedig elkötelezte magát különböző politikai pártok oldalán, és így teljesen más kontextusba kerülnek a dolgok.
Mostanában számos személyes gondolatot megosztasz a közösségi oldaladon, úgyhogy meg kell kérdeznem: a lét ma elviselhetetlenül könnyű vagy nehéz?
A lét elviselhetetlen könnyűsége az maga az élet nehézsége.
Melyek a jövőbeli terveid?
Szeretném, ha én lehetnék egyszer a miniszterelnök.
Ezt most komolyan mondod?
Miért ne? Azt gondolom, aki ma politikusnak áll, az tisztában van azzal, milyen kompromisszumokat kell megkötnie, mert rendszerszintű a probléma. Itt a politika színház, és a színház politika. De ha ez a helyzet megváltozna és tényleg az emberekről szólna ez az egész, akkor szívesen vállalnék szerepet benne egyszer. Most olvastam Kukorelly Endre Országházi divatok című könyvét, amit ő gondol a politikáról, azzal azonosulni tudok én is: csináljuk szívből. Mindent az életben én szívből akarok csinálni, legyen az színház, vagy az újságírás.