Többen tartják még a Harmonia Cælestisen túl is Esterházy főművének. Az azonban bizonyos, hogy kevés olyan kortárs írónk van, akire ne lett volna, ne lenne hatással ez a tavaly újfent kiadott könyv. Ezeken túl az egyszerű halandó pedig akkor jár a legjobban, ha hagyja magát engedni.
Ha persze engedünk a csábításnak és ráhagyatkozunk az ilyes szlogenekre, akkor könnyen tévutakra keveredhetünk. Esterházy írói meg nem kérdőjelezhető voltát például a lexikonnyi kivitelnek és a könyvet záró, abban idézetként szerepeltetett több százas névsor útján – eleve –bizonyítottnak vesszük. Pedig számos szempont akad, ami miatt a mából nézve, ha érvényét nem is vesztette, de felerősödött a kordokumentum jellege. Vagy az éppen ellenkező végletbe esve súlytalan, öncélú, a puszta nyelvi játék kivitelezésének tudomásulvételén túl egyebet nyújtani nem tudó „tárgynak” tartjuk e könyvét. Erre késztethet a Függő 90 oldalas mondata, amiben a központozás csak vesszőkben nyilvánul meg, vagy az Esterházyakról szóló Danilo Kiš-novella átfogalmazása (Mily dicső a hazáért halni). De persze feléjük sem billenhet a mérleg serpenyője, hiszen olyan is van, hogy írói szabadság.
A Bevezetés a szépirodalomba első kiadása 1986-ra datálódik. Tulajdonképpen egy gyűjtemény az 1978 és 1984 között ezzel az alcímmel kisebb kötetek formájában és folyóiratok lapjain a köztudatba szivárogtatott művekből. Az önálló írások magukban is megállják a helyüket, mint az bizonyságra is jutott akkortájt, mikor eseményszámba ment az évi újabb Esterházy-publikáció. Ha azonban koncentráltabb figyelmet fordítunk az olvasásra, akkor merőben új kontextusok is felfedik létüket. Persze nem mintha e nélkül nem volna élvezhető.
És igen, a cikk e pontján kellene belevesznünk a történetek tapintatosan zanzásított leírásába. De mert esetünkben úgymond szövegirodalommal van dolgunk, ettől nagyvonalúan muszáj eltekintenünk. Ugyanis a posztmodern és Esterházy egyaránt amód viszonyul a szöveghez, mint aki nagy százalékban író, azonban részben képzőművész is egyszerre. Aztán meg, ha a világ töredezett, irracionális, akkor hazugnak tűnnek az eleje-vége-közepe történetek, a kialakult szerepek, a lezártság, és a történelem is szétkuszálódik. Ekkor az épp csak éledező konzumvilág és az elitművészet egybemosható, a tejeszacskóra Hamlet-monológ kerül, a tévénk használati utasítása irodalmi műbe. Az elsődleges dilemma pediglen ez: egyáltalán mit lehet kezdeni a XX. század során megnyomorított, szkepszissel kezelt írott szóval?
Esterházyból e kérdések nyomán előjött a játékosság, és végigpróbálta rajta az egész kelléktárát. Egyebek mellett ebben az egységesnek kevéssé mondható könyvmonstrumában a vendégszövegek szinte már pofátlan mérvű használata mellett tört pálcát. A hol jelölt, hol jelöletlen citálásoknak persze önmagukban nem volna értékük, ha nem lenne egy biztos bázis, valami történetféle, vagy inkább főfonál, amit ki lehet cifrázni, kétségbe lehet vonni, amin ironizálni lehet. Tehát megpróbálok mégis a „miről szól?” klasszikus kérdésre megfelelni.
Az önálló kiadásban az idézeteket jelöletlenül hagyó Függő a tinédzserkort járja körül. Az adott érát, az ébredező szexualitást, a visszás politikát (56-ot 81-ben sikerül forradalomnak neveznie!). De hogy nagyobb legyen a katyvasz, színre lép Csáth Géza, Kafka K.-ja is, de a folytonos Kosztolányi és egyéb citátumok további irányokba is terelik az olvasás menetét.
A Kis Magyar Pornográfiából mindenkiben többnyire a Rákosi Mátyás és az ávósok népmesei, mátyáskirályos anekdotái maradnak meg. A kikapós hölgyemény szexuálisan túlfűtött történetkéi is a könnyebb vonulatot képezik. A másik két fejezet ellenben már nehezebben hozzáférhető. Ám az egyikben átfordíthatjuk a csupa kérdő mondatot kijelentővé. A másikban pedig, jó, ha tudjuk, hogy olyasféle írás is szerepel, mint egy neves folyóirat Esterházy-írást megtagadó levele igencsak eltérő értelmet adó környezetben.
Az eredetileg Ki szavatol a lady biztonságáért? címen egy kötetben megjelent Daisy és Ágnes meglepő, egyben érthető párosítás. Daisy egy travesztita táncosnő, azaz nőnek öltözött-maszkírozott férfi, aki fellép egy night-clubban, és a főhőssel eléggé csak pikáns flörtbe kerekedik. (És ezt kiadták 82-ben!) Ágnes már valóban nő, más kissé spleenes felesége, bájos humorú gyerekekkel. Talán a „legtörténetesebb” és egyben a legjobb kisregénye az egész Bevezetésnek.
A gyászkeretes A szív segédigéi Esterházy édesanyjának halála köré épül. A temetésre való készülődés, magának a temetésnek a jelenetei és az ezeket kísérő profán gondolatok ugyanúgy feltárulnak, mint az egykori életvidám anya ugyancsak gyakorta „illetlenségekbe” forduló visszaemlékezései és egy szívszorító WC-re kísérés is. Ez utóbbi szinte teljes hosszában szerepel a kötetet nyitó A próza iszkolásában is.
A többi kisebb írás kevésbé jelentős volta miatt számomra inkább az eléggé csak szövevényes utalásrendszer és a folyamatos önidézés miatt kap szerepet. Ezért hangsúlyozza a szerző is, hogy többször, minimum kétszer olvassuk el az írásait.
Érdekességként említem csak: a két „kifelé” nyíló zárójel a könyv elején és végén utalás arra, hogy közrefogja a borítón kívüli világot is. Valamint az eddig még teljes egészében külföldire nem lefordított kötet a végén a – kortársakra talán túl nagy súlyt fektető – névsorral segítségül szolgálhat a magyar irodalom iránt érdeklődőknek. Az mindenesetre bizonyos: Esterházyval akkortájt az esett meg, ami manapság ritka, és igazán már vele kapcsolatban sem mondható el: szabad volt.
Értékelés: 8/10
(Mert a rendszerváltás mindent kilúgozó hatása itt is érvényre jut, meg e sorok íróját is egyre jobban elkényelmesítik és lenyűgözik a klasszikus történetirodalom „ósdi” vívmányai.)