Értelmezhetetlen üzenet.
A környezetvédelem világnapjára időzített pénteki megnyitóval hivatalosan is elindult a milánói világkiállítás magyar pavilonjának programja. A számos vitát kiváltó épület központi motívuma a legtisztább forrásból származó víz. Vagy nagyon „túlgondolták” a szervezők, vagy nem törődtek eleget a koncepcióval; a végeredmény mindenesetre a kihagyott lehetőségek fájó egyvelege lett – olvasható az mno.hu oldalán.
A sámándobként elhíresült épület reprezentációja botrányokkal terhes. A magyar pavilonra 2013 őszén kiírt pályázaton másodikként befutott tervet Szőcs Géza kormánybiztos tavaly tavaszi döntése értelmében helyezték a pályázat győztese, a Getto Tamás és Hutter Ákos által jegyzett, Malom című munka elé. Már ekkor számos építész és szakmai szervezet támadta a Sárkány Sándor ötlete alapján megtervezett, eredetileg Alakor, később Életkert néven futó pavilont.
Egy hónappal az expó megnyitója előtt, az épület vezető tervezői elhatárolódtak a projekttől. Mint elmondták, kihagyták őket a tényleges tervezési folyamatból, és a megvalósult épület számos ponton eltér az eredeti koncepciótól. A botrányok ellenére a pavilon megnyitotta kapuit a világkiállítás kezdetekor.
A „Táplálni a világot, energiát adni az életnek” mottójú, május 1-től október 31-ig nyitva tartó expó a fenntartható fejlődésre, az élelmiszerek és a víz kulcsszerepére koncentrál. Összesen 144 ország vesz részt a milánói kiállításon, saját pavilonnal vagy a rizstől a kávén át a gabonáig egy-egy élelmiszert megjelenítő klaszterbe tömörülve. Az expó területe hatalmas halat formáz, amelynek gerince mentén fut végig a világkiállítás főútja. Kétoldalt pavilonok, az árnyékolókkal fedett sugárúton pedig hömpölyög a tömeg: naponta akár 250 ezer ember is megfordul a kiállításon.
A magyar pavilon a középső traktusban foglal helyet, előkelő társaságban: Nagy-Britannia kiváló és Spanyolország informatív épületei között, a Vatikán pavilonjával szemközt. Minden adva van tehát a sikerhez. Valami mégsem stimmel a sok kritikát kiváltó építménnyel. A probléma az üzenet, pontosabban annak hiánya.
A tervek szerint az Életkert hazánk „kiemelkedően egyedi” értékeire koncentrál a természeti kincsektől a technikai vívmányokon át a kultúráig – középpontban a „legtisztább forrásból” származó vízzel. Mindebből azonban egy betévedő vendég számára alig valami jelenik meg. Vannak természetesen információs bázisok: érintőképernyős monitorok, szóróanyagok, feliratok, fotók, de ez sajnos nagyon kevés. Az expóra láthatóan szórakozni jönnek az emberek, és a zsúfoltság miatt legfeljebb egy erős impulzus befogadására van kapacitásuk helyszínenként.
A magyar pavilon az emeleti szobába rejtett sámándobok ritmusára kong az ürességtől, és itt nem a látogatók, hanem a lenyűgöző látvány hiányára gondolok. Ötlet volt bőven: paprika lóg a plafonról, és ha már paprika, bekerült két Szent-Györgyi Albert-szobor. Van csodazongora, Zsolnay-váza, fotók a falakon, amelyek többnyire vízparti közeget ábrázolnak, és van néhány információ a génmódosítás-mentes magyar élelmiszerekről. Ám a rengeteg széttartó információ nem áll össze erős üzenetté.
A legjobb pavilonokban a közönség egy-egy nagyon leegyszerűsített szlogennel lesz gazdagabb: ezt tesszük mi a fenntarthatóságért, erről szól az országunk, mondják az arcunkba; és mi magunkkal visszük az információt. Ezekből nem úgy jövünk ki, ahogy bementünk.
Az Életkert azonban vajmi keveset tartogat az érdeklődőknek. Pedig a vízzel – mondjuk a fürdőkultúrával – és a GMO-mentességgel nagyot lehetett volna dobni. Ezek erős üzenetet hordozhatnának, amely remekül rímel az expó mottójára. A magyar pavilon azonban ezt az üzenetet nem tudja látványossággá formálni. Az érdeklődők számára így hazánk megmarad egy értelmezhetetlen dizájnba rejtett üres konferenciateremnek.
(A teljes cikk itt olvasható.)