„Főiskolai éveim a „nagy kiszabadulást” jelentették a középsuli után.”
1998-ban iratkoztam be a Berzsenyi Dániel Főiskolára, és öt évig éltem Szombathelyen. Emlékszem, már a gólyatábor „ízesre” sikerült, és ott összegyűjtöttem a barátaim java részét.
Úgy gondoltam az egész felsőoktatásra, mint nyitott és elfogadó közegre. Felvételizni is úgy indultam, hogy felcsaptam a továbbtanulási könyvet, és a bal oldalon ott volt: BDF. Mondtam, jó lesz ez nekem, nem túl magas a ponthatár, talán fel is vesznek tanítónak. Pillanatok alatt megtaláltam azokat a srácokat, akik ugyanúgy eltévelyedésből felvételiztek, akárcsak én. Mondja már meg nekem valaki, hogy honnan tudná egy 18–19 éves gyerek, hogy mi akar lenni, ha felnő…
A fősulis évek alatt élte aranykorát Szombathelyen a partikultúra. Bontogatta szárnyait a drum ’n’ bass mozgalom, megvolt hozzá a törzsközönség is – ment a Képtár, a Szimfónia, voltak illegál bulik, goa partik –, szóval nem unatkoztunk.
Ha meg épp programszünetet szenvedtünk, akkor maradt a Commodore 64 otthon, és a szobadiszkó. Akkoriban Szombathely minden szempontból ideális volt a kiszabaduláshoz. Olyannak képzeltem el a szabadságot, amilyen az volt: nem szólt senki bele abba, mikor keljek fel, hova menjek, bejárjak-e órákra vagy sem : végre azt csináltam, amit akartam.
Aztán véletlenül ragadt rám némi kultúra is, mert összehaverkodtam néhány arccal, akiket érdekelt a filmművészet és a szépirodalom. Beiratkoztam film szakirányra, szerveztünk film-klubot, rádiót, és a kollégiumban vetítéseket csináltunk. Sok olyan filmet láttam, és zenét hallgattam akkor, amik a mai napig hatással vannak a látásmódomra.”
(A cikk eredetileg az Alon Café magazin 2014. szeptermberi számában jelent meg.)