A helyi plébánia és caritas épülete előtt épp ruhaosztás van, amikor megérkezünk Devecserbe. Képek a helyszínről.
A helyi plébánia és caritas épülete előtt épp ruhaosztás van, amikor megérkezünk Devecserbe. Képek a helyszínről.
A helyi plébánia és caritas épülete előtt épp ruhaosztás van, amikor megérkezünk Devecserbe. 8-10 asszony válogat a holmik között, a tévéseket a férfiak elzavarják. Minket nem, bár méregetnek, ahogy később a rendőrök is, több alkalommal. Kik, vagyunk, honnan jöttünk és miért?
Nagyidai Zoltánnal és Lengl Lászlóval azért érkeztünk a városba, hogy tanúi lehessünk egy találkozásnak, amikor a szombathelyi Trend Optika, a hévízi Admirál Optika és a keszthelyi Dinter Optika vezetőinek, dolgozóinak és vásárlóinak közös ajándékát, 1 millió 100 ezer forintot átadják egy helybeli, 26 éves fiatalembernek, Pallanki Péternek.
Lakatlan, elhagyatott, embermagasságig vörösben úszó utcákon lépdelünk. Devecsernek ez a része, a központtól a vasútig, mintha szellemváros volna. Itt állt egykor Péterék háza is, és vele szemben a család másik háza. A két ingatlanban összesen tizenegyen éltek. Októberig.
Aznap is épp otthon voltak. Péter mutatja: itt voltak épp, ebben a szobában a párjával, amikor betört a vörösiszap, a család többi tagja meg amott, a nagyszobában. A bontásra váró ház falai között járunk, a fertőtlenítésre vastagon leszórt gipszen. A falak ragyogó színűek, épp előző nap festettek... Két szekrény kivételével mindenüket elvitte az iszapáradat. Amijük maradt, azt az önkormányzat emberei vitték át a műhelybe, amit valakik feltörtek, kifosztottak. (Később a falakból is kilopták a vezetékeket…) Péter mutatja a mobilját és az azzal készült fotókat: ennyi tulajdona maradt.
Azt mondja, amikor jött az iszap, nem gondolkodott, még pánikba esni sem volt ideje. Csak arra gondolt, ki innen, ki, ki, ki. A tetőre menekített öt embert, ott várták meg a segítséget. Két és fél óra múlva tudták őket biztonságos helyre vinni. Hét macskájukat aznap látta utoljára, kutyájuk valahogy megúszta, ismerősöknél van, de most nem tudják elhozni. A család szerte a Dunántúlon él jelenleg, Péter Veszprémben, de van, aki Tapolcán vagy Hévízen tudott lakhatási lehetőséget szerezni.
Pallanki Péter 17 napot volt kórházban, családtagjai 8-at, hogy közben „lecsússzanak” egy csomó – később fontosnak bizonyuló – információról, hogy tudjanak bármiről is, mi lesz, hogy lesz.
A devecseri utcák a központtól a vasút felé, ahova betört az iszap, ma lakatlanok. Ez a terület vélhetően nem is lesz beépítve. A bontásra váró házak falán festékkel írt telefonszámok, ha bármi értesítésre volna szükség. Az udvarokon, a házakban, a lépcsőkön, mindenhol másfél méterig csak vörös, vörös, vörös.
Azt mondja, más segítséget nem kaptak. Amikor kivitték őket az áradásból, és a tűzoltók lemostak mindenkit, akkor is csak vihogó katasztrófaturistákat látott maga körül. És az érezte, hideg van. Akkor még nem fájt semmi (derékig égett meg), nem is tudta, hogy maró anyagról van szó, körülbelül két óra múlva érzett csak fájdalmat…
Péter a katasztrófa után két hétig nem aludt, mert ahogy lehunyta a szemét, csak a házba berobbanó iszapot látta. Pszichológusa sokat segített, más orvosok kevesebbet, a speciális fürdőkön és a ma is két-három naponta történő kötözésen kívül alig tudnak tenni érte.
A család most kapott segítséget. Ez azonban nem elég az újrakezdéshez. Szükség van a tovább segítségre, nekik is, a többieknek is.