Évről-évre szerényebb az ünnepi könyvhét szombathelyi rendezvénye, a péntek délutáni programok jó, ha két–három tucat embert érdekeltek.
Amikor egy kulturális téma jön velünk szembe, általában fejtörést okoz a szerkesztőségben, hogy kitérjünk-e előle vagy szülessen róla cikk.
A vívódás oka rém egyszerű: az efféle írásokat olyan kevesen olvassák, mint amilyen kevesen látogatnak el egy-egy kiállításra, vagy – ha már könyvhét van – amilyen kevesen járnak könyvtárba.
Ebből következően az idei szombathelyi, a kortárs irodalomra fókuszáló könyvheti rendezvényre leginkább a minimalista jelző illik – nem a szervezők hibájából. Mi azért most is ott voltunk.
Amíg tavaly látványos volt a Fő téren például a Jordán Tamás vezette versolvasás, ezúttal a Savaria téren két szerény stand (igaz, ezek jelentős részét foglalják el a helyi szerzők kötetei), egy színpad, három dedikáló tollforgató és egy könyvpiramis várta pénteken délután azokat, akiket még lázba hoz a könyvek illata.
Elsőként Sági József, a kulturális és sport bizottság elnöke mondott rövid megnyitó beszédet, amelynek lényege az volt, hogy a könyvhét 1929 óta tartó történetében eddig csak akkor nem tartották meg a rendezvényt, ha az ország háborúban állt. Szombathely egy kultúrájára büszke polgári város, ezért fontosnak tartja, hogy mindig bekapcsolódjon az országos rendezvénysorozatba.
Lackfi János író–költő arról beszélt, hogy a könyvektől, illetve az irodalomtól lélekemelő dolgokat várunk, azt, hogy zsongítsanak el, ringassanak színes álomvilágba, ha meguntuk a szürke, koszos, nyomasztó hétköznapokat. Ám az irodalom időnként az élet mocskába tunkolja az olvasó orrát: szól például a nyomorról (Jack London, Dickens) vagy éppen a szovjet táborok retteneteiről (Szolzsenyicin).
De hogyan lesz a mindennapok nehézkes, koszos anyaga irodalommá? – tette fel a kérdést.
Majd folytatta: szárnyaljunk egy kicsikét, de maradjunk talajközelben, hiszen az irodalom talajközeli dolog.
„Brüsszelben egyszer megláttam egy fél protézist a lábam alatt a kövezeten. Van-e intimebb tárgy egy prozétisnél, és van-e tiszteletlenebb, közönségesebb dolog, mint valakinek a fogsorát rugdosni a kövezeten? Egyáltalán: hogyan kerülünk mi, emberek egymás szájába, s hogyan kerül a szánk ki az utcára? Ha megcsap a buszon mellettünk kapaszkodó fokhagymás lehelete, ha beleolvasok a könyvébe, ha megpillantom a mákos tészta fogára tapadt pöttyeit, ha látom a hajszálai tövén megült izzadságcseppet, ha látom arcán, hogy borotválkozás közben megvágta magát, ha hallom, amint anyukájával mobilozva kipakolja egész válásának történetét, akkor máris belemásztam az életébe. És ő is belemászott az én fejembe. Erről szól az irodalom, hogy túl harcokon, pártokon, országhatárokon, klikkeken, sőt, túl korszakokon, évszázadokon is, részhalmazai vagyunk egymás létezésének, részei lettünk egymásnak” – fejtegette Lackfi.
A beszédek után a színpadokon egymást váltották a fellépők. Előbb a Tarisznyások együttes megzenésített verseket adott elő. Majd a Doma Bence és Puskás Mátyás alkotta Kockacukor játszott saját dalokat, feldolgozásokat, illetve szavalt verseket, később Varga Richard és a szombathelyi fúvószenekar lépett fel.
A rutinos zenészekből álló művészek közül nem lógtak ki a sorból a fiatalok, a Savaria téren járók valamiért mégsem voltak vevők a színpadi műsorokra, a járókelők közül mindössze egy-egy ember állt meg hosszabb-rövidebb időre, hogy belehallgasson a dalokba. Pedig mind a Kockacukor (lásd: Hegyről le), mind Varga Richárd (Bögre) megérdemli a figyelmet.
A standoknál a többség csak nézelődött, pedig húsz százalék kedvezmény jár minden könyv árából. A színpad előtti könyvpiramis viszont többek érdeklődését felkeltette, hiszen ingyen lehetett elvinni a selejtté vált, de még jó állapotú könyvtári köteteket.
Ott jártunkkor főképp az idősebb korosztály válogatott, a fiatalabbak közül többen megállapították, hogy mesekönyv nincs a kupacban, így továbbálltak (a könyvhét egyúttal a 13. Gyermekkönyvnapok is). Volt viszont sok máson kívül Sánta Ferenc Húsz órája, egy 1983-as Körkép, a munkásegységről szóló interjúkat tartalmazó könyv, Krúdy-kötet, vagy éppen a tapétázásról és a gépjármű közlekedésről szóló zsebkönyv is.
Már otthon előkerestük az MTI hírei közül a könyvhetet népszerűsítő budapesti sajtótájékoztatóról szóló tudósítást. Ebben Zentai Péter László, a szervező Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének igazgatója úgy vélekedik, a rendezvény csak az elmúlt években került igazán közel az akkor megfogalmazott alapelvekhez, hogy az irodalmat karneváli hangulatban mutassák be.
Tarján Tamás irodalomtörténész a sajtótájékoztatón arról beszélt, hogy a könyvhétre 335 újdonság jelent meg 83 hazai, illetve 11 határon túli kiadótól. Ha valaki valamennyi újdonságot meg kívánja venni, mintegy 967 ezer forintot kell fizetnie, az összes könyv átlagára 2887 forint.
Az idei évre szinte eltűnt a könyvheti kínálatból a drámairodalom, és a társművészetekre is kevesebb kiadói figyelem jutott.
A 85. könyvhét meghatározó műfajának Tarján „a középfajú regényt” nevezte, amely szerinte a nagyregény igényével készül, de a szórakoztató irodalom jegyeit is magán viseli. Rámutatott: a regényírás szinte kényszer az írók számára, akik azonban rövidpróza jellegzetességeit, töredezettségét, szekvencialitását csempészik a nagypróza kereteibe.