– Szeretném, ha megölne. – Tessék? – kérdezte a bérgyilkos
– Szeretném, ha megölne.
– Tessék? – kérdezte a bérgyilkos
– Szeretném, ha megölne.
– Tessék? – kérdezte a bérgyilkos. A szokatlan kérés igencsak meglepte.
– Tudom, általában nem ilyen ügyekben keresik fel.
– Nem bizony.
– Tehát vállalja a megbízást?
– Természetesen.
– Akkor előbb essünk túl a formaságokon. A férfi egy borítékot nyújtott át a bérgyilkosnak. Amaz kinyitotta – egy fénykép és egy névjegykártya volt benne.
– Csak a szokás miatt – mosolygott a fickó. – Sohasem jártam még bérgyilkosnál, viszont olvasok krimiket. Valami ilyesmi szokott történni, ugye?
– Dehát ez az ön fényképe és a névjegykártyája!
– Mondom, csak a rend kedvéért. Megfelelő lesz, ha ma délután megkapja a pénzét?
– Igen. Elképzelte már… hogyan kívánja, hogy megöljem?
– Fájdalommentesen, a többi nem érdekel.
– Nem látszik idegesnek. Nem fél?
– A haláltól? Dehogy!
– Meg kell kérdeznem: ha minden áron meg akar halni, miért nem követ el öngyilkosságot?
– Mert biztosan balul ütne ki valami. Attól tartok a legjobban, hogy olyan hibát vétenék, aminek következtében egész hátralévő életemben nyomorékként kellene élnem. Nem, nem. Ide szakember kell.
– Nem tűnik boldogtalannak vagy gondterheltnek. Miért akar meghalni?
– Erről nem szeretnék beszélni. Remélem, nem probléma.
– Természetesen nem.
– Akkor arra kérem, mihamarabb lásson is munkához
* * *
– Ön itt?! Dehát… meghalt! Megöltem!
A férfi ugyanoda ült le, ahova három héttel ezelőtt. Szigorú, számon kérő tekintettel nézett a halottsápadt bérgyilkosra.
– Amint látja, élek. Három hete várom már, hogy elvégezze a feladatát. Hiába.
– Ez lehetetlen! De hát akkor ki volt az az ember, akit két nappal az előző találkozásunk után lelőttem?
Azt hiszem, ez nem az én problémám. Nem haragszom, amiért elszúrta a dolgot. Mindenki hibázhat és mindenkinek jár egy újabb esély.
– Mit akar most tőlem?
– Hogy végezze el a munkáját.
A bérgyilkos néhány másodperces gondolkodás után kihúzta a tekintélyes méretű asztal egyik fiókját, ahonnan pisztolyt és hangtompí-tót vett elő. Határozott mozdulatokkal a pisztoly csövére csavarta a hangtompítót, majd ellenőrizte, van-e golyó a tárban.
– Itt, az irodában eddig még nem hajtottam végre egyetlen megbízást sem. Bár ad majd némi pluszmunkát… A másik félbeszakította:
– Úgy látom, félreértett. Tudja az eltelt három hét alatt rádöbbentem, hibás lépés volt arra kérnem önt, hogy öljön meg. Olyan szép az élet, nem igaz? Meghalni egy nő miatt, akiben csalódott az ember? Egy nő sem érdemli ezt meg! Ezért inkább... Egy újabb boríték került elő, egy újabb fénykép és egy újabb névjegykártya.
– Ki ő? – kérdezte a bérgyilkos.
– Az a bizonyos nő. A legújabb célpont. A pénzét már korábban megkapta. Remélem, ezúttal nem fog hibázni. Nem akarok beleszólni a munkájába, de az a fegyver megfelelőnek tűnik.
A férfi felállt és kilépett a helyiségből. A hazaúton arra gondolt, korábban milyen ügyesen eltakarította az útból az ikertestvérét. És most a felesége, a testvére szeretője következik.
– Olyan szép az élet – mondta, miközben autója rádiójából Louis Armstrong Wonderful Worldje szólt.
(Az írás eredetileg az Alon Café 2015. januári számában jelent meg.)