Ahogy lefelé tartott a kéményben, Ronald Hoodot hatalmába kerítette a hiányérzet.
Gyermekkorában számára nem adatott meg egy igazi, kéményből leereszkedő Mikulás. Ezért miután kiszemelte magának ezt a házat, úgy döntött, mikulásjelmezbe bújik. Ez talán fontosabb volt számára, mint maga a betörés…
A szülei gazdagok voltak, ő viszont mérhetetlenül szegénynek érezte magát, mert a szeretetet nem tudták pénzért megvenni. Mást pedig nem voltak képesek adni, csak olyasmit, amiért fizetni kellett.
Tudta – nagyon is alaposan feltérképezte a terepet az akció előtt –, hogy Tommy, a házban élő hétéves fiú ugyanabban a cipőben jár, mint amiben ő járt ennyi idősen. Persze azért az apa dolgozószobájában lévő antik műtárgyak sem hagyták hidegen.
A kéményen át a kandallóba, onnan a nappaliba jutott. Mintegy mellékesen a puttonyába pakolta a zsákmányt és elindult az emeletre Tommy-hoz.
A gyerekszobában vidám, színes tapéta, Mickey egeres lámpa és különféle játékok szerteszét heverő darabjai fogadták. Lámpája az ágyon két fehér zokniba bújtatott lábat világított meg. Ronald feljebb pásztázott és csakhamar egy kisfiú alakja bontakozott ki előtte. A gyerek rámeresztette nagy, kerek, rémületet tükröző szemeit. De a félelem helyét gyorsan kíváncsisággal vegyes izgatottság vette át. Felkapcsolta a feje felett lévő fali lámpát, Ronald pedig lekapcsolta az elemlámpáját.
– Te vagy a… Mikulás?
– Igen.
– Az én nevem Tommy. Megkaptad a levelem?
– Természetesen – felelte. – Nagyon szép az írásod. Az egyik legszebb, amivel találkoztam. Hidd csak el. Tudom, hiszen naponta rengeteg levelet kapok.
– Ugye nem árulod el, milyen ajándékot hozol nekem?
– Szeretnéd, ha megtenném?
– Nem árulod el, mert… rossz voltam, ezért nem kapok semmit?
Ronald egyre jobban élvezte a szerepét. Ha egyszer megírja az élettörténetét (az átkozott élettörténetét, ahogy mindig fogalmazott), akkor ez egy frankó sztori lesz benne. És a frankó sztoriknak köszönhetően szép az élet, nem? Ez a gyerek nem fog benne csalódni. Legalább benne nem.
– Igaz, hogy nem volt helyes, amit az osztálytársaddal tettél, de már bocsánatot kértél tőle és újra szent a béke – mondta. Improvizált, de nem kockáztatott olyan sokat: a legjobb barátok is összekapnak néha.
Tommy-t mintha egy bűvész kápráztatta volna el valamilyen trükkel, száját tátva nézett Ronaldra.
– Azért jöttem, hogy szóljak: nehogy elfelejtsd alaposan megtisztítani a csizmádat!
– Nem felejtem el – jött a válasz, és a fiú kacsintott egyet.
Ronald számára ez a kacsintás többet ért minden antik műtárgynál. Soha nem érezte magát olyan jól, mint ahogy ekkor.
* * *
Tommy megbabonázva ült az ágyán. Ha valaki azt mesélné neki, hogy találkozott a Mikulással, biztosan kételkedne abban, hogy igazat mondott. Vele most mégis ez történt!
Fülelt. Hallotta, ahogy a piros ruhás, szakállas ember léptei nyomán meg-megnyikordul a falépcső.
Nem először fordult elő, hogy szülei néhány órára magára hagyták… Jó, igazából mindig magára hagyják. Hiszen elég nagy fiú már – mondják ilyenkor. Sokszor félt a sötétben egyedül, de most boldog volt.
Arra gondolt, milyen szerencse, hogy nem használják a kandallót; a benne felhalmozott nagy kupac tűzifa csak dísz. Hiszen akkor a Mikulás nem jöhetett volna ide. Bár... Miért is ne?! Elvégre őt nem állíthatja meg a tűz!
Bebizonyosodott, hogy a Mikulás mégis létezik! Megkapta a levelét, még az írását is megdicsérte, tudta, hogy két héttel ezelőtt összeverekedett Barry Wilkinsonnal (erről a szüleinek sem beszélt), és tudott a kibékülésükről is.
Pedig fél órával korábban még az ágyán feküdt és valami megmagyarázhatatlan szomorúsággal a szívében a hófehér plafont bámulta. Kusza gondolatok kergették egymást a fejében, miután a szülei azt mondták, hétévesen már elég nagy, hogy megértse, a fehér szakállas, piros ruhás öregember éppen olyan férfi, mint bárki más.
A Mikulás nem létezik – visszhangzottak a fejében anyja mondatai. Nem létezik, mint ahogy nagy kedvence, Harry Potter sem. De ő hinni akart benne!
Harry-ben is hinni akart, de belátta, hogy a varázslótanonc tényleg csak regény-és filmhős. Ez farsangkor történt, amikor Barry Wilkinson - aki egy kicsit hasonlít Harry-re, és nem volt hajlandó elárulni, milyen jelmeze lesz – Potter-jelmezt öltött magára. Ő egy ideig azt hitte, tényleg az igazi Harry-t látja belépni az iskola tornatermébe, de amikor egy belső hangsugallatára (nem, ez is az anyja hangja volt) odasomfordált hozzá és a karjába csípett, Barry szólt hozzá („Ne csipkedj már, te makkarc!”).
Most, a teljes bizonyosság kedvéért „megcsíphetné” a Mikulást is...
Tommy talpra szökkent és lefutott a konyhába. A szekrényben rátalált arra, amit keresett.
A kandallóhoz lépett. Szíve heves kalapálásba kezdett. Leguggolt. A gyufával meggyújtotta a mostanra teljesen kiszáradt fahasábokat. Azonnal lángra lobbantak.
Néhány másodperc múlva vadul lobogva égtek olyan meleget árasztva, hogy hátrébb kellett lépnie. Nézte a tüzet, ahogy a lángnyelvek magasra csapva táncolnak és várt.
Fülsértő, vad, már-már állatias üvöltés töltötte be a nappalit. Önkéntelenül újra hátrált néhány lépésnyit.
A „Mikulás” ordítása csak lassan halt el.
(A kriminovella eredetileg az Alon Café magazin 2014. decemberi számában jelent meg.)