Győztes csapaton ne változtass! – járhatott az ismert sportmondás a Karneválszínház illetékesei fejében, amikor annak idején kiötlötték az idei stratégiát. A Szombathelyi pajzánságok izgalommentesen hozza a minőségi népszórakoztatás kötelező kűrjeit, nincs bent semmi olyan, ami ne tetszhetne egy nyárvégi karneválon.
Ha szerda délután úgy négy óra táján, a premier előtt két órával mérték volna a szervezők vérnyomását, valószínűleg szélsőséges értékeket konstatáltak volna a skála felső végén. Kőszeg felől ugyanis olyan fekete felhők gyülekeztek, hogy kétség nem lehetett, ebből zuhé lesz, olyakkora, hogy hamarabb lesz árvíz, mint premier. Aztán az égiek – immáron hagyományosan a Savaria Karnevál történetében – megkegyelmeztek a Vasi megyeszékhely polgárainak és a vendégeknek, s mire hat óra lett, a felhők ismeretlen helyre távoztak. Jól tették.
Három az igazság
Ahogy jól tették a dolgukat a Karneválszínház dolgozói is. Mivel sem beépített embereink, sem főállású jósnőink nincsenek, és mindezek tetejében a gondolatokat sem mindig olvassuk hibátlanul, csak sejtjük, hogy három fő cél lebeghetett a színház előtt: úgymint az előadás költségeinek kordában tartása, a tavalyi siker megismétlése és a jó értelemben vett népszórakoztatás feladatainak letudása.
Ami a piszkos anyagiakat illeti, nem beszélhetünk garasoskodásról, de azért nem lehetett nem észrevenni a szereplők számának alakulását, a tavalyi díszletek újrahasznosítását, a jelmezek mértéktartását. Ehhez jön, hogy a Ferences-kert éppoly reménytelenül lepattant és méltatlan az egész előadáshoz, mint tavaly. A vendégek zöme nem tud róla, hogy az idén alibi van minderre - a közeljövőben induló rekonstrukciós munkák –, csak azt látja, hogy a kopott ülések mögött gaz van, hogy a kerítés továbbra is a falusi árnyékszékeket idézi.
Ami a második vezetősínt, a tavalyi előadás sikerének szemmel tartását illeti, respektálható filozófiáról van szó. A Játék az isteni Claudiusról abszolút telibe talált munka volt, mind a nagyközönség, mind a kritika nagyon kedvezően fogadta, így magától értetődő, hogy az illetékesek a járt utat választották az idén. A darab ismét vígjáték, írója ugyanúgy Hamvai Kornél, és a szereplők jó részét is láttuk már a korábbi években. Ennek – a praktikus oldalon túl - megvan az az előnye is, hogy a város kezdi magáénak érezni a társulatot, kicsit úgy tekint rájuk, mintha afféle szombathelyi színház lenne. (Az is persze, ha úgy vesszük.)
Ami a népszórakoztatást illeti, érdemes elmerengeni a kérdésen. A sznobok feltehetőleg fintorogni fognak a darabon, a gondolati mélységeket és kifinomult művészeti kifejezőeszközöket fogják hiányolni. És nem lesz igazuk. Tudomásul kell venni, hogy a világ bulvárosodik, a tisztelt nagyérdemű leginkább arra vágyik, hogy szórakoztassák, augusztusi szabadsága alatt, egy karnevál alatt, szabadtéri színpadon meg pláne. Ha meg a pajzánságnak becézett szexet is kap hozzá, az meg a legjobb. Aki ezt nem fogadja el, vagy nem vesz róla tudomást, az vagy üzleti szélárnyékban tevékenykedik, vagy nem e világban létezik. A keretek adottak, csak az a kérdés, ki hogy mozog a kereten belül: bunkón vagy intelligensen. A Karneválszínház az utóbbi kategóriába esik.
A történet
„Eszméletlenül jó volt” – mondja szomszédjának az előadás után a hátam mögött ülő néző, valószínűleg a lelátón ülő többség véleményét összegezve. Érthető álláspont. A Szombathelyi pajzánságok egy profin megcsinált, vérbő vásári komédia, amely szerencsére számtalan tekintetben és csavarodásban kiemelkedik a műfaj hasonló produkciói közül.
Hamvai Kornél története most is valós történelmi szálon indul el. II. Ulászló (ismertebb nevén Dobzse László) 1495-ben a pestis elől menekülvén Szombathelyre érkezik, ahol nagy felhajtással és talpnyalással fogadják az uralkodói erényekben nemigen bővelkedő királyt (Greifenstein János). A valóságtól onnan rugaszkodunk el, hogy a nagy igyekezetben két rabot is szabadjára engednek, akik nagy patáliát csapnak, inkább le szeretnék tölteni büntetésüket, minthogy a pestises külvilágba zsuppolják őket. A király elhatározza, hogy igazságot tesz, és meghallgatja történetüket. Egyikük egy féltékeny férj (Bezerédi Zoltán), aki azért van dutyiban, mert piszkavassal megverte az álruhás Mátyás királyt (Jordán Tamás). Másikuk egy titokban boncolást végző orvos (Hollósi Frigyes), aki tudtán kívül kirabol egy gazdag kőszegi öregurat (Jordán Tamás). Az első hallásra igencsak furcsa indokok az események forgatagában értelmet kapnak, és már közel sem tűnnek lehetetlennek. A részleteket és a poénokat persze nem lőjük le, annyit azonban elárulunk, a király mindkét esetben kegyelmet ad, sőt egyiküket megteszi Szombathely bírójának.
A történelmi szál jobban megy
Hamvai biztosan hozza a tévedésekre és félreértésekre épülő komédiák kliséit, mondván, ha ez kell, akkor ez kell, tudok én ilyent is, de úgy tűnik, igazán elemébe akkor van, amikor a történelemhez kell nyúlni. Amíg a betétjátékok itt-ott leülnek, megbiccenek, addig a történelem iránti jellegzetesen könnyed iróniája, tiszteletlensége, a fonákság iránti érzéke továbbra is remek. Példának okáért nem fél gúnyt űzni abból, hogy a szabad magyar Szombathely nyomorog, az osztrák „elnyomás” alatt levő Kőszeg ellenben virágzik. Nála Mátyás király ugyanolyan kéjleső, mint a szomszéd vagy a Körmendről ideérkező ájtatos Misi barát (Hollósi Frigyes), a városbíró mindig az aktuális királynak nyal, és egyáltalán, a történelmi személyekben nagyon nehéz fellelni bármi pozitívumot. Érdekes lenne, mit tudna kihozni Hamvai magából a látogatásból, ha a két betéttörténet helyett a történelemre és a politikára koncentrálna végig.
Egyéb ügyek
Figyelemre méltó és gesztusértékű, hogy Szombathely mellett a felbukkannak a környező városok, például Kőszeg, Körmend, Celldömölk, az onnan belátogatók feltétlen örömére. Szintén tetszettek a rendező (Béres Attila) aprólékos gonddal kidolgozott részletei. Az amúgy is remekül megformált király nem egyszerűen végigüli a két fogoly történetét a közönség között, de minden ízében lereagálja az elhangzottakat, a statiszták képeket vágnak a dalok szövegét követve, a raboknak a száma megegyezik az aktuális évszámmal, az egyik énekkartag csendben összeesik, mikor kiderül, a városbíró lesz a karvezető, a többiek fölé hajolnak stb.
A színészi munkára sem lehet panasz, a fentebb említett húzónevek gyakorlatilag minden darabot elvisznek a vállukon, legyen az egy középiskolás fogalmazás, nemhogy Hamvai. Rajtuk kívül feltétlen említésre méltó Egri Márta mindkét szerepében való alakítása, ugyanígy Schmied Zoltán és a kamrást alakító Vass Szilárd.
Varró Dániel leleményesen összecsengette a dalszövegek rímeit, viszont a dalok zenéje (Darvas Ferenc) összességében sajnos nem érik el tavalyiak színvonalát, még akkor sem, ha vannak köztük olyan eltaláltak, mint a doktor éneke a középkori hullaboncolás problémaköréről.
Értékelés: 7/10
Játék az isteni Claudiusról (A tavalyi darab kritikája)