Schäffer Erzsébet Szombathelyen - Időt kértünk és kaptunk

Valójában nagyon sokan fogadták meg a meghívást, a Siker könyvtár nem csak a rendezvényre való, hanem még a munkatársak székét, sőt még egy puffot is kihoztak, így ültük körbe Schäffer Erzsébetet, mindenféle korosztályból, és nem csak hölgyek.

A mottót, „Állj meg, megéri!”, pszichológus-hallgatók összejöveteléről „lopta” Schäffer Erzsébet, aki vendég volt a fiatal lélektanászok összejövetelén nemrégiben. Ahogy ott, itt is az idő körül forgott a szó. Arról „a felfokozott tempóról, amely már egész biztos,” hogy árt, és már nem csak a nagyvárosok lakóira jellemző.

Az újságíró-író azonban nem siránkozott, hogy ez milyen borzasztó, csak egy-két tényre hívta fel a figyelmet. Például, hogy amit a mai háziasszonyok megspórolnak például az automata mosógéppel, azt valójában nem tudni, mire fordítják. Elfolyik, eltűnik, elmegy a tévére meg ki tudja mire. (Tényleg – jegyzem csendesen - elszámoltam én már az időmmel? Nem másnak, magamnak. Persze, akár másnak is elszámolhatnék - mert mint a szerkesztő fogalmazott - az időt mástól kapjuk. Ő például a családjától kapott arra időt, hogy egy estét velünk töltsön. Én meg az én családomtól, hogy őt meghallgassam, innét üzenem az én családomnak, meg persze Schäffer Erzsébetének, hogy köszönöm.)

Azt is elmondta, hogy néhány hetet egy fürdőhelyen töltött, egyedül, család nélkül, mert „a család az mindig ott van, mindig velük vagyunk, de néha kell, hogy magunkkal is legyünk.”

Rengeteg történetet, élményt osztott meg velünk, a mottó köré szervezve, de ezeket a Nők Lapjából már vagy ismerik az olvasók, vagy nem lenne szép dolog tőlem, hogyha megírnám, mert ezek nem az én történeteim. Sokkal érdekesebb, amit az újságíró gondol azokról az emberekről, akik neki mesélnek. Schäffer Erzsébet még abba a régi vágású csapatba tartozik, aki nem hűvös távolságtartással szemléli az eseményeket, nem a sztori fontos neki, hanem annak szereplői, akiknek a történetén el lehet gondolkodni. De megtudtuk azt is, ezt a szerkesztőségben nehéz megfogalmazni, amikor a heti témákat gyűjtik össze.

Például, amikor egy fiatal nő írta azt, hogy ül a diófa alatt a nagypapától örökölt pipával, és azon mereng, hogy mi mindent hagyott rá a nagypapa a pipán kívül is, az nem volt elég érdekes a redakció értekezletén. Úgy már igen, hogy „egy különös életű nő, egy faluban nehéz körülmények között neveli gyermekét.” Mert vajon kit érdekel, hogy ki mit gondol a diófa alatt. Utóbb kiderült, nagyon is érdekli az olvasókat.

„Mert ezek az emberek és történeteik tartják össze a világot, nem pedig a „valaki eldobta a jegygyűrűjét”. „Tulajdonképpen mit javít ez a hír a világ sorsán?” –tette fel a kérdést, és folytatta: „Már azt is megértem (mert meg vagyok rontva), hogy a gyűrűdobáló jó pénzért eladja ezt a történetet, aztán a másikat, amiben visszaveszi, de tulajdonképpen mit akarnak eladni nekünk? Bornírt dolgokat.” (Ez hagyján, hogy mit akarnak eladni, súlyosabb, hogy meg is vesszük - teszem hozzá én.)

Sok történetet oszt meg velünk a személyes életéből, négy gyerek, most született meg a hatodik unoka, a dereka is fáj, és az édesanyjáról is ír megint, de mindjárt fel is teszi a kérdést, nem sok-e a magánügy, nem terhes-e másnak ezt olvasni, érdekli-e egyáltalán az embereket: „Azt gondolom, hogy ezeknek az anyuval való történeteknek van üzenete, mert másoknak is van hasonló tapasztalata.” És jönnek az e-mailek.

Megosztja velünk egy Erdélyi Zsuzsanna imádságkutatóval történt beszélgetés tanulságát is: A sokkal nehezebb életű, kapáló, sok gyereket szülő és néhányat eltemető régi asszonyok jobban bírták az élet viszontagságait, mint a maiak. Mert szántak rá naponta fél-másfél órát, hogy a Mária szobor előtt, pontosabban „Máriácskának” kibeszéljék a gondjaikat, áttegyék másra. (Ventilláltak – hangzik hátulról a keresett szakszó.) De ehhez is idő kell, és egy kis csönd.

A gondolatfolyamot fotós kolléga akasztja meg, egy pillanatra, rosszul helyezkedett: „Jaj, ne a jobb profilomat.” Megjegyzi azt is, egyik hölgyolvasója hívta fel rá a figyelmét, nem olyan jó a fényképe az újságban, mert maga előtt tartja a kezét. „És ez olyan zárt.” A fotó viszont már négy éves – utal a (múló) időre az újságíró(nő).

Én viszont úgy gondolom, hogy nagy öröm, hogy már mindenki ilyen jól tud a testbeszédül, de talán ezt nem kellene olyan nagyon komolyan venni. Nem a fotó beszél, nem az írja a tárcákat, riportokat, novellákat, hanem Schäffer Erzsébet. Őt meg nem a fényképről ismerjük.