A családja apai ágának művészi vénája a vele egy fedél alatt élőkkel virágzott ki leginkább. A felesége, a nagyobbik fia szintén elismert zenész, a kisebbik pedig a sakkban jeleskedik. Ha Pesttől idegenkedik is, Szombathely nyugalma annál inspirálóbb számára: a szimfonikusok mellett tanít és a barátaiból verbuvált fúvós ötösben örömzenél.
ALON: Hogyan kezdett el zenélni?
K. B.: A családom apai ágán nagyon sok művészi vénával megáldott embert találni. Édesapám és nagybátyám kórusban énekelt, emellett amatőr színészek is voltak. A nagynéném, Rimányiné Kiss Anikó országos szinten elismert táncpedagógus, a legidősebb nagybátyám pedig verseket, nekrológokat és egyéb prózai műveket írt. Nálam a zenélés az akkoriban szokásban lévő és mostanság szerencsére újra dívó módon kezdődött: zenetanárok jöttek az általános iskolánkba zenészeket toborozni. Kérdezték, hogy ki szeretne zeneiskolába járni. Én természetesen jelentkeztem, mert a gyerek mindent ki akar próbálni, mindenben részt akar venni. 3-4 évig hegedültem, míg rájöttem, hogy nem az a nekem való hangszer. Ehhez tudni kell, hogy a hegedű nagyon nehezen adja meg magát, ezért tartott ennyi ideig, hogy erre rájöjjek. Szerencsém volt, mert az akkori igazgatóhelyettes asszony közös irodában dolgozott a hegedűtanárommal és meglátva engem, megkérdezte, hogy „Muszáj neked ezt csinálnod?” Visszakérdeztem, hogy „Miért, van valami más lehetőség is?” Mire lehívott magához rézfúvós hangszereket kipróbálni. Én pedig kapva kaptam az alkalmon. Kipróbáltam egy jelzőkürtöt és megszólalt. Mivel ez májusban történt, megegyeztünk a szeptemberi kezdésben. Így kerültem Buza Gáspár tanár úr kezébe, aki most kollégám a Savaria Szimfonikus Zenekarban. Ő villámgyorsan kürtöst csinált belőlem.
Az általános iskola után merre tanult tovább?
A középiskolát és a zeneiskolát is Szombathelyen végeztem. Aztán a Zeneakadémián lediplomáztam és hazajöttem. Budapest nekem sohasem volt szimpatikus. Lett volna pedig ott is munkám. A főiskola alatt például az Operettszínházban is dolgoztam. Ha az ember gyökeret akar ereszteni a fővárosban, akkor valószínűleg sikerül, de nekem az ottani élet mindig is idegen volt. Szombathely békésségét, nyugalmát azzal a nyüzsgéssel, izgéssel-mozgással a világért sem cserélném el. Pesten jön velem szembe az utcán az a durván kétmillió arctalan ember, nekem ütközik, és nem kér bocsánatot, én meg hiába akarok szabadkozni, hogy elnézést, mert egyszerűen fel sem veszik. Ma is úgy vagyok vele, hogy ha fölmegyek Pestre, akkor két, maximum három nap utána már jönnék is mihamarább vissza Szombathelyre. Abba a városba, ahol már 20 éve zenélek a Savaria Szimfonikus Zenekarban, mellette pedig tanítok. Hajdanán ha megkérdezték volna, hogy mivel szeretnék a jövőben foglakozni, ezt a párosítást mondtam volna. Úgy gondolom, szerencsés vagyok. A zenélés folyamatossága mellett a tanítás időszakos munka. Hol van, hol nincs. Attól függ, hogy hogyan futja az energiáimból az adott időszakban. Most épp egy olyan periódus van, hogy a zenélést és a tanítást párhuzamosan tudom csinálni.
Ez a kettő kiegészíti, erősíti egymást?
Abszolút mértékben. Sokszor felmerül, hogy a tanítás pusztán egzisztenciális kérdés-e. Mindannyian tudjuk, hogy a mai kultúrafinanszírozás és a közalkalmazotti bértábla nem fizeti túl az embereket. A tanítás során azonban rengeteg olyan problémával találkozom, amit önmagamra is visszavetíthetek. Számtalanszor megesik az, hogy nem tudok megoldani valamilyen zenei – többnyire technikai – kérdést, mert egyszerűen kifog rajtam. Aztán jön a gyerek a sajátjával, aki ha nem is azon a szinten, mint én, de hasonló problémával küzd. Segítek neki, ami egyben rávezet a saját dilemmám megoldására is. Az alapproblémák ugyanis nagyjából ugyanazok.
Mire a legbüszkébb a pályafutásában?
Én soha nem akartam szólista lenni, mindig közösségi alkat voltam, ezért ha „csapatban” játszhatok, akkor érzem a legjobban magam. Erre nagyszerű lehetőség a kamarazenélés. A főiskola idején egy fúvósötössel (négy lány és én) több kamaraversenyen megfordultunk. Belgrádban középdöntősök voltunk. A franciaországi Colmarban megrendezett európai hírű zenei versenyen bejutottunk a döntőbe. Sajnos azonban a lányok lelkülete a felkészülés során több problémát előhozott, ezért a döntőre nem tudtunk kellő módon felkészülni. Meg kellett volna tanulnunk két kortárs művet, de csak az egyiket tanultuk meg. Egy nappal a döntő előtt a lányok nem voltak hajlandóak még átjátszani sem az ismeretlen darabot. Így másnap közöltük a zsűrivel, hogy a versenykiírás félreértése folytán nem tanultuk meg ezt a darabot. Kaptunk néhány ejnye-bejnyét, majd mondták, hogy akkor játsszuk el azt, amit tudunk. Eljátszottuk. Így nem kellett visszaadnunk az addig kapott pénzdíjat, amit a családnak ajándékokra már úgyis elköltöttünk. Végül különdíjként meghívtak minket Frankfurtba egy rádiófelvétellel egybekötött koncertre. Alapjában véve nem jöttünk ki olyan rosszul ebből a helyzetből. Nem lett belőle persze világhír, de azzal a kellemes emlékkel gazdagodtunk, hogy ott voltunk és nem találtattunk könnyűnek. Emellett az, hogy már húsz éve dolgozom a zenekarnál, úgy gondolom, nem kevés. Lehetőségem nyílt eljátszani nagyon sok szép zenekari szólót kiváló karmesterekkel Minden olyan koncert boldogsággal, elégedettséggel tölt el, amikor úgy állok fel a székről, hogy azt érzem, hogy kiadtam magamból mindent, és a közönségnek is tetszett és hálás a tőlünk kapott élményért. Ez számomra a legnagyobb siker. Remélem, részese lehetek annak, hogy a fiamból is sikeres muzsikus válik.
A fia szintén zenész?
Sőt a feleségem is muzsikus. Így Marci előtt már két zenészpálya is van, mégse tudtuk meggyőzni arról, hogy a zenészlét nem könnyű. Hozzátartozik persze, hogy azt tehetjük munkaként, amit egyébként hobbiként űznénk. Ez kevés embernek adatik meg. A nagyobbik fiamnál az ilyen irányú érdeklődés 6 évesen kezdődött. Új házat építettünk és mondtuk, hogy a szép nappaliban jól nézne ki egy zongora. Vettünk egyet és a fiatalember kijelentette, hogy ő márpedig zongorázni fog. Ezt a fogadalmát olyannyira megtartotta, hogy idén már 5. éve jár ki a grazi zeneművészeti egyetemre előkészítő tagozatára, koncerteket ad, jelentős versenyeken kapott díjakat, és barátjával, egyben kamaratársával, ifj. Gyenge Tiborral együtt ő nyerte idén a Rotary Club ”Kiss Sándor” díját. Sok-sok dolog mutat arra, hogy benne megvan a tehetség arra, hogy sikeres lehet a pályán.
A felesége milyen hangszeren játszik?
Fuvolista. Ő is itt kezdett a zenekarban. Együtt jártunk konziba, egy osztályba, egy padban ültünk. Nagyon sokáig „csak barátok” voltunk. A harmadik évfolyam végén aztán ez megváltozott, azóta nem „csak barátok” vagyunk. Immár 25 éve. Ami a mai világban egy elég szép szám, művészberkekben pedig különösen. A feleségem is végigjárta azt az utat, amit én. Budapesti főiskola, onnan hazajött tanítani Szentgotthárdra, ami mellett bevállalta a Savaria Szimfonikus Zenekart is, aztán kikerült Ausztriába. A grazi Egyetemen a tanítás és a gyereknevelés mellett megszerezte a magiszteri diplomáját, Ausztriában egyre elismertebb és megbecsültebb pedagógus. A zenekartól hosszú évekkel ezelőtt eljött, viszont a barátainkkal közös fúvósötösben továbbra is közreműködik. Emellett alkalmanként szólózik, kisegít itt-ott.
Ha van nagyobbik fiú, akkor kell, hogy legyen kisebbik is. Neki milyen a viszonya a zenéhez, a zenéléshez?
A kisebbik fiúnkról úgy tűnik, hogy ő „csak” szeret zongorázni, de nem akar muzsikus lenni. Inkább építészmérnök és kosaras. Emellett mindkét fiú kiválóan sakkozik, a kicsi most megy az országos diákolimpiára egyéniben és csapatban is. Remélhetőleg április végén nyernek egy szép érmet. A teljes családi képhez feltétlenül meg kell említenem a feleségem 83 éves nagymamáját, aki velünk él. Ő biztosít számunkra egy olyan hátteret, ami nélkül nem tudna működni a család. Ezt nem tudjuk neki eléggé megköszönni. A mai individualista világban elengedhetetlenül fontos, hogy a fiatalokba beleivódjon a család fontosságának tudata. Ezen alapszik a társadalom, bármennyire is próbálja az ellenkezőjét bizonyítani a jelen kor.
Szabadidejében milyen zenét hallgat szívesen?
Komolyzenét viszonylag keveset. Beülök az autóba és bekapcsolom a rádiót, hogy szóljon valami. Azt a fajta könnyűzenét szeretem, ami igényesebb alapokra építkezik. Érdekes módon a dzsessz nem érintett meg soha. Ha mondanom kellene egy konkrét előadót, akkor az a Queen lenne. Egy fantasztikus énekes egy nem különben egyedülálló zenekar élén.
Említette az úgymond hobbizenekarát, a fúvós ötöst. Mit érdemes erről tudni?
Az együttes 1995 tájékán alakult meg, a zenekar tagjaiból. Rajtam kívül két kolléga dolgozik még mindig a szimfonikusoknál: a fagottos Thummerer Ferenc és az oboás Hotzi László. Hotzi Ferenc, Laci bátyja, a konzi szakmai igazgatóhelyettese játszik klarinéton. Meg persze a feleségem és jómagam alkotjuk még a gárdát. Nem vesszük ezt túlzottan szakmai társaságnak, hanem inkább az együttlét és a közös muzsikálás öröméért csináljuk. Természetesen ha van egy koncertmeghívás, akkor felkészülünk rá, de alapvetően más céllal kezdtünk neki. Mikor összejöttünk az első összejátszó próbára, akkor abból a másfél órából egy óra intenzív muzsikálással telt, fél óra pedig intenzív nevetéssel. Nem tudom, miért, de sikeresen kiváltjuk egymásból azokat az ösztönöket, amik totálisan lazává tesznek. Ilyenkor hiába tudja az ember, hogy már be kéne lépnie, de nem tud, mert fáj az oldala a nevetéstől. Szerencsés baráti együttállás. Hozzá kell tenni, hogy Sében mi lakunk az utca egyik végén, Hotzi Laci a másikon, Hotzi Feri pedig az utca közepén. Megpróbáljuk ezt a zenélést kivonni úgymond a munkahelyi jellegből. Egy családi házban, a nagy nappali közepén minden és mindenki sokkal könnyebben adja magát, mintha egy teremben ülnénk. Az egésznek a megközelítése részünkről kicsit más. Nem túl komoly és mégis az.