Vértesi Péter képei egyszerűen tetszenek. Az Artportal.hu szerint „pályája elején az Európai Iskola szellemében készítette látványelemeket őrző, morális kérdéseket sugalló műveit. Újabb termésén nagy lendületű foltok, vonalak és sugárzó színek rendeződnek áradó hatású kompozíciókba az absztrakt expresszionizmus jegyében.” Az örökifjú szombathelyi festőművésszel -ő sokszor így mondja inkább: föstő - Rohonci úti műtermében beszélgettünk.
ALON: Mit csinálsz mostanában?
V. P.:Nem sokat dolgoztam a nyáron, ami ott van az állványon, az a friss munkám. Vannak félkész dolgaim is, de nem is ez a lényeg most.
Hanem?
Az, hogy most is nyitva van a kiállításom Szigligeten. Ez minden évben van, márciustól egészen október végéig látogatható. Nem nagy, mindössze tizenvalahány képem van kint. De épp a napokban voltam lent, akkor vittem még le pár friss munkát. Van ott egy házikónk, talán mondhatom így, bár egyáltalán nem az enyém. A nagyobbik lányom lakik ott, de különben a volt feleségemé. Vele nagyon jó barátságban vagyunk, de valami hihetetlen módon, az új férjével is! Amikor úgy adódik, hogy ők nincsenek ott – Pécsett élnek egyébként – akkor én is le szoktam menni, idén is voltam. A kiállítások története négy évre nyúlik vissza, akkor ajkai üvegművészeknek terveztek ott egy kiállítást, de nekik valamiért nem tetszett a hely, hát a lányom megcsinálta. De az üvegművekhez túl nagy a belmagasság, nem mutatnak jól, ezért találta ki a lányom, hogy legyen ott a képeim is. A lányom nagyon ügyesen megszervezi ezt minden évben, teljesen kötetlenül működik, azt viszek, amit akarok, csak az a baj, hogy eladni nem tud semmit…
Nem veszik ma a festményeket?
Nem. Másoktól is hallom, hogy nem tudnak eladni. Talán majd karácsony előtt. Igazából most ott tartok, hogy ha így megy tovább, a műteremlakásból is ki kell költöznöm, hiszen van tartozásom az önkormányzat felé, de igazából ez bonyolult helyzet, mivel a műterem a Magyar Alkotóművészeti Közalapítványtól jár nekem, tehát onnét nem dobhatnak ki. A lakrészért kell csak fizetnem, annak viszont duplájára emelték a bérleti díját. Még nem tudom, mi lesz.
Régebben jobban mentek a képek?
Bár volt „polgári” állásom is, messze nem abból éltem, hanem a festésből. Jó három éve kezdődött el ez a folyamat, hogy már nem veszik annyira az emberek. Főleg, mikor még üzemelt a Képcsarnok, volt olyan, hogy minden héten elvittek egy képet.
Mégis, mennyit dolgozol? Tavaly múltál hetven. Az egészséged rendben van?
Szinte minden nap itt vagyok a műteremben. Sajnos tavaly Szilveszterkor volt egy kettős törésem a jobb csuklómon, és minthogy jobbkezes vagyok, a hat hét gipsz alatt nem tudtam dolgozni. De ma már semmi baja a kezemnek, teljesen rendbejött. Jó kedélyű vagyok, nincs miért aggódnom. Igaz, a kéztörésem előtt egy fél évvel meg a bal lábamat érte egy súlyos sérülés, de az a munkában igazából nem akadályozott, be sem kellett gipszelni. Egyébként kutya bajom, orvoshoz nem járok. De hadd mutassak valamit! Itt ez a könyv, a Mecenatúra, erre nagyon büszke vagyok. A Volksbank adta ki, azon művészeket mutatják be, akiknek az elmúlt öt évben (2003-2008) kiállítást rendeztek. Nagyjából ma élő, kortársak vannak benne, egy-két kivétellel, mint például Egri József. Szombathelyről még Oroszi Csaba kapott helyet az albumban. Ilyen jellegű kiadvány és kezdeményezés nagyon kevés van ma Magyarországon, főleg a vidékieket nem szokták propagálni.
Látom, közben esnek ki a kötetből az újságkivágások. Mindent elteszel, ami megjelenik rólad?
Én nem is annyira, inkább a lányaim gyűjtik ezeket. De majd elfelejtem, meg akartalak kínálni egy pohár vörösborral, ami egy nagyon jó kis régies pincéből származik Kőszegről. Dr. Szélinger Ferenc ottani művész barátom ajánlotta nekem, azóta szinte csak ezt tartom itthon, meg amit Szigligetről hozok. Szélingernek hamarosan lesz egy kiállítása Szombathelyen, én fogom megnyitni.
Mikor döntötted el, hogy festő leszel?
Húha… Tizenvalahány évesen. Az általános iskola vége felé. Akkor volt egy elég ismert festő, gyanús, hogy a legjobbak egyike, Radnóti-Kovács Árpád. A szüleim azt mondták, tanulhatom a festészetet, de csak nála. Beiratkoztam hát hozzá, később pedig Mészáros József következett. Nagyon jó társaság volt, komolyan vette nagyon a dolgát. Aztán felvételiztem a Képzőre, másodikra fel is vettek, hat évig jártam oda.
De csak nem volt hatéves az az iskola akkor sem!
Nem, de én beiratkoztam festő szakra, grafikára, szobrásznak is… Mellette középiskolai tanári képesítést is szereztünk.
Tanítottál is iskolában?
Igen, általánosban is, középiskolában is. Sőt, egy tanévben a tanárképző főiskolán is, mintegy besegítőként, de akkor is eltörtem a lábam, és nem tudtam tovább vállalni, egyszerűen nem tudtam elmenni odáig… De aztán akkor már hívtak a Képtárba, ott is voltam a nyugdíjig, húsz éven keresztül. Nagyon örülök, hogy ez annak idején így alakult, Gonda György segített, és az is nagyon jól jött ki, hogy akkoriban kertült oda Salamon Nándor, akit még Győrből ismertem, és akivel nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Ő egyébként most írt rólam egy csodálatos cikket az Életünkbe, csak még nem jutottam hozzá, de biztos nagyon jól sikerült írás. Ő egy nagyon alapos ember.
Visszatérve a Képzőre, kik voltak a tanáraid?
Rengetegen voltak, de kettőt emelnék ki közülük: Kmetty Jánost, és Barcsay Jenőt. Ők voltak a csúcs.
Mikor volt ez?
1967-ben végeztem.
És egyértelmű volt, hogy visszajössz Szombathelyre? Nem vonzott a fővárosi művészélet?
De, egy darabig úgy is voltam vele, hogy nem jövök vissza. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy volt egy rokonom, aki akkor magas rangú kultúrpolitikus volt. Az ő segítségével lett volna azonnal lakás, állás, minden. Csak én meg pont ezt nem akartam, hogy így boldoguljak, hát visszajöttem, hogy itthon építsem fel az életemet, a saját erőmből.
A helyi művészeti élet egyik legjelentősebb csoportosulása volt a Vasi Műhely.
Ez rá másfél-két évvel indult, hogy hazajöttem. Helyileg az akkori Ifjúság Házában voltunk, amit Babos Sanyi vezetett, aki nagyon sokat segített az indulásnál. Hamar össze is jött a társaság. Amikor megszűnt az Ifjúság Háza, és lett helyette az MMIK, akkor már valahogy nem ment annyira az egész. De még húsz évig csináltam…
Nem hiányzik ez effajta csoportos munka?
Most már nem. Jóban vagyok szinte mindenkivel, aki annak idején benne volt a Vasi Műhelyben. Némelyekkel annyira, mint a Rasival (Rasperger József), hogy amikor tavaly volt az MMIK-ban a kiállításom, ő külön kérte, hogy hadd rendezhesse ő, pedig akkor már nyugdíjban volt.
Mi a legnagyobb elismerés, amit kaptál életedben?
Nem nagyon szoktak engem kitüntetni. Ez a könyv, amit mutattam, talán ez, és az Életünk-cikkre is kíváncsi vagyok. Kitüntetést, azt talán mégis kaptam valamikor, de már azt sem tudom, hova tettem. Nem ez a fontos.
És a leghúzósabb negatív kritika?
Ilyenre sem emlékszem… Rendben volt és örömteli volt, amit csináltam. A Képtárban általában kisgyerekekkel foglalkoztam, azt annyira élveztem, hogy még nyugdíj után is ráhúztam egy kicsit, nagyon fájó szívvel váltam meg tőlük. Rengeteg olyan alkalmam is adódott a Képtárban, hogy segíthettem nagyon jó művészek kiállításának létrehozásában, és az is előfordult, hogy én ugrottam be sofőrnek, amikor képekért, vagy felajánlott művészeti témájú könyvekért kellett elmenni valahova. Ezek jó ügyek voltak, és sose kellett idegeskedni.
Amúgy sem vagy az az ideges típus, nem?
Nagyon biztosan nem vagyok az! Általában jókedvű is vagyok, akkor meg pláne az voltam. És az a jó, hogy sose voltam beteg. Legfeljebb a nők okoznak fejfájást…
Mit tervezel következő munkának? Vagy majd adja magát?
Szélinger barátommal már beszéltünk arról is, hogy jó lenne Kőszegen csinálni egy közös kiállítást. Igaz, nagyon eltérő a stílusunk, tehát csak külön teremben lehetne megvalósítani, esetleg további művészek bevonásával. (Erről jut eszembe, Bartha Lászlóval egyszer állítottunk ki közösen, amit nagyon élveztem már akkor is, kedveltem őt, és most meg különösen milyen jó lenne! De hát hol van már szegény… Annak idején ő is nagyon segített nekünk a Vasi Műhelyben, jól jött sokszor, hogy mellénk állt.) Arról még sejtelmem sincs, hogy egyáltalán itt maradhatok-e a műteremlakásban. Pedig jól érzem itt magam, és szeretem, ha feljönnek mások is. Jöhet bárki, kíváncsiskodni, nézelődni, örülök neki, szívesen látom! De akárhol leszek is, mindenképpen dolgozni akarok.