A diófák árnyékában.
Gyurácz Ferenc 1955-ben született Körmenden, húsz éve a Vasi Szemle főszerkesztője, tíz éve működteti „Közép-Európa legnagyobb falusi könyvkiadóját”. És még egy jelentős évforduló: huszonöt évvel ezelőtt, 1989. március 15-én mondta el a szombathelyi Fő téren azt a beszédet, amelyet ma is a rendszerváltás legfontosabb helyi momentumai között tartunk számon."
Ön meghatározó figurája volt a rendszerváltásnak Szombathelyen. Ilyennek képzelte akkor a jövőt?
Családi indíttatásom és a magam tapasztalatai, továbbá a kisgyermekkoromtól meglévő közéleti érdeklődésem logikusan vitt a kommunista rendszerrel szembeni mozgalmak táborába. Már Budapesten, a hetvenes évek végén voltak ellenzéki kapcsolataim, részt vettem bizonyos rendezvényeken, hozzáfértem szamizdat írásokhoz, ezeket szűk körben terjesztettem is. S bár az egyetemen erős reformmarxista hatások is értek, elsősorban mégis a népi írók, Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter és a többiek világa vonzott.
1989. március 15.
A büki gyermekkorból hozott katolikus hitem átmenetileg eléggé megrendült, mert a hetvenes években nemcsak a rendszer volt cinikusan vallásellenes, hanem a nyugatról bejövő ifjúsági kultúra is, és a kettő együtt már túl sok volt egy naiv fiatal embernek. Azután sokáig tartott, amíg sok szenvedés árán vissza tudtam térni hitemhez, mint a tékozló fiú. Egyébként nagybátyám és édesapám nagybátyja is katolikus pap volt, dr. Gyurácz Ferencnek hívták mindkettejüket. Úgy gondolom, ha nincs a kommunista rendszer, és nem befolyásol sok mindent bennem és körülöttem, akkor jó eséllyel én is a papi pályát választottam volna.
De hogy a kérdésére térjek: 1988 nyara és 1990 nyara között valóban az egyik legaktívabb szereplője voltam a Vas megyei amatőr politikának, és az MDF országos választmányának tagjaként, kisebbségpolitikai programjának egyik írójaként az országos közéletben is részt vettem. 1989. március 15-ei Fő téri beszédemet ma is sokan emlegetik, mint a rendszerváltoztató folyamat legemlékezetesebb helyi eseményét.
Hogy mit gondoltam a jövőről, ilyennek képzeltem-e? Engem a családom is és realista íróim is megóvtak a túlzott optimizmustól, úgyhogy túl nagyot nem csalódtam mindabban, ami elkövetkezett. Bár kétségtelen, ennél azért jobbra számítottam, nem is annyira a politika, hanem inkább úgy mondanám, a mi népünk részéről. Reméltem, hogy több életerő maradt még bennünk, és nem kell a nemzet kihalásától tartani a demokráciában. Azt is reméltem, hogy előbb-utóbb lesz valamilyen jóvátétele a minket tönkretevő trianoni gyalázatnak. Azóta tőlünk északra és délre is megváltoztak a határok, államok szűntek meg, újak alakultak, de a magyar igazság napja még nem virradt fel. Az életszínvonal témája önmagában nem érdekel, azzal kapcsolatban nem voltak elvárásaim.
A véleményét ma sem rejti véka alá közéleti kérdésekben. Aktív politikai szerepvállalásra nem gondol?
Ha kérdeznek, válaszolni szoktam. Ha cikket kérnek tőlem, többnyire megírom. Ha gyors közlendőm van, kiírom a fészbukra. A komolyabb közéleti esszéimet kis példányszámú folyóiratok közölték, és a könyveimbe is bekerültek. Kevés olvasójuk van, de számomra többet jelentenek, mintha pártgyűléseken vagy önkormányzati bizottságokban ágálnék. Ezt csinálják mások, akiknek jobban megy.
Krumplikapálásból jövet - Gyurácz Domonkos felvétele
Az én személyiségemből alighanem hiányzik az az elem – karizmának mondanám –, amely ahhoz kell, hogy az emberekre hatni tudjak, és ők kövessenek engem. Sőt, gyakran inkább ellentmondásra ingerlem azokat is, akik pedig talán egyet is értenének velem, ha ügyesebben és simulékonyabban szólnék. De nemcsak emiatt nem gondolok politikai szerepvállalásra, hanem azért sem, mert jelenleg nem látok olyan pártot, amelynek a kötöttségeit önként és dalolva vállalni tudnám. Ha több időm lesz, talán alapítok egyet.
Beszéljünk a Vasi Szemléről, milyen elvek mentén zajlik a szerkesztés? Vannak-e kiemelt témakörök, mennyire kapcsolódik aktuális eseményekhez?
A Vasi Szemle fő szerkesztési elvei nem változtak azóta, hogy több mint 80 éve, 1933-ban néhány kiváló szombathelyi értelmiségi megalapította a folyóiratot. Ezeknek az alapelveknek a jegyében dolgozott a lap első főszerkesztője, a legendás Pável Ágoston is 1944-ig. Az általa szerkesztett évfolyamokat azóta is gyakran használják a különböző tudományágak. Legalább egy tucat olyan tanulmányt tudnék kapásból is mondani, ami akkor jelent meg a Szemlében, és egy-egy téma alapvető irodalmához tartozik mindmáig. A háború után 1958-ban indult újra a Szemle, és 1994 óta szerkesztem én.
1992: A szombathelyi Életünk szerkesztői 1992 körül. Középen Pete György főszerkesztő, jobbról Ambrus Lajos főszerkesztő-helyettes, balról Gyurácz Ferenc szerkesztő.
A fő alapelv, hogy minden olyan, tanulmány-értékű és kisebb részben más műfajú írásnak helye van itt, amely tudományos színvonalat és módszertant képvisel, és valamilyen tekintetben hozzájárul Vas megye és a Nyugat-Dunántúl jobb megismeréséhez. Nem föladatunk versenyre kelni az akadémiai tudományos folyóiratokkal, mert nem a tudósok lapja akarunk lenni, hanem a művelt értelmiségé – ha és amennyiben van még értelme e jelző használatának. Ezért mindenkor nyitottak voltunk a kulturális közéletet foglalkoztató különböző kérdésekre is, nemcsak a masszív tudományos témákra. A tudományterületek közül azok felé lejt nálunk a pálya, amelyek a honismeret, helyismeret, régióismeret megnevezéssel jelölhetők.
Az utóbbi néhány év változásai nyomán különben mostanra megérett a helyzet a folyóirat tartalmi és formai reformjára, hogy továbbra is betölthesse feladatát. Ha még egy időszakra bizalmat kapok a lap fenntartóitól, akkor erre sor is kerül majd.
Vasszilvágyon él, munkája (részben) Szombathelyhez köti. Van jelentősége Ön szerint ma még annak, hogy ki hol él, falun vagy városban?
Bajnak tartanám, ha embertársaink nagy része annyira sem kötődne már életének színteréhez, hogy felcserélhetőnek tartaná mással. A hazaszeretet nem elavult érzés, sőt a mai elgépiesedett és nemzetközivé vált világban egyenesen a lelki egészség biztosítéka lehet, ha van egy település, akár város, akár falu, amelyhez valamifajta patriarchális – vagy matriarchális – otthonossággal kötődik az ember. Ezért is tragédia, hogy a kommunista korszak falurombolása után, az 1990 utáni rendszer sem tudta, és nem is nagyon akarta újrateremteni a falusi közösségi élet kereteit. Ezért ma már a falusi emberek elidegenedése és elmagányosodása talán súlyosabb méreteket ölt, mint a városiaké.
A Magyar Nyugat Könyvkiadó - A kiadó székhelye - Mária oltalma alatt
Az én helyzetem annyiban speciális, hogy elsősorban a gondolataimban és a családi dolgokban élek (három gyerek, stb.), életem fizikai helyszíne szinte másodlagos. De azért a szennyezett légterű Vörösmarty utcából mindennap jó hazatérni Vasszilvágyra, hiszen szó szerint igaz, hogy még a levegő is más. A diófa alatt üldögélni, a kertben tenni-venni vagy éppen nyulakat tartani sem volna módom Szombathelyen.
Író embert, magyart meg különösen nehéz elképzelni jófajta ételek és borok szeretete nélkül. Ön hogy áll ezzel? Ínyenc? Szokott főzni, vagy a feleségére hagyja ezt a feladatot?
Persze, fontos ez, de – hogy is mondjam – nálam nem külön témakör. Feleségem szerencsére jól főz, de amikor egyedül éltem, akkor sem vitt rá a lélek, hogy főzni kezdjek, egyszerűen nem érdekel annyira, meg az időt is sajnáltam rá. Igaz, hogy volt egy-két év, közvetlenül 1990 előtt, amikor még én is megengedhettem magamnak, hogy akkori kollégáimmal, az Életünk szerkesztőivel a VAOSZ-nak nevezett kisvendéglőbe járjak ebédelni, s utána egy-két olaszfröccsöt legurítani.
A vasszilvágyi templom középkori szentélyében
Nem, egyáltalán nem vagyok ínyenc, sőt ha az lennék, sem dicsekednék vele manapság, amikor oly sokan tartják annak magukat. Igénytelen ember vagyok, de örülök mindennek, ami jó. A napokban például egy történész barátom saját fejlesztésű rozmaringos törkölypálinkáját szopogatom nagy kedvvel vacsora közben, amikor már letettem az autót.
Ma a fiatalok többsége külföldre megy tanulni, dolgozni, élni. Ha most lenne egyetemista, menne vagy maradna?
Nagy valószínűséggel elmennék, esetleg tanulni is, de ha azért nem is, a hazai tanulmányok után vagy közben biztosan mászkálnék a világban ide-oda. Aztán hazajönnék, mert szerintem Magyarország és Erdély a legérdekesebb a világon. Annak idején is jöttem-mentem, amennyire lehetett, hol társakkal, de egyedül is, végül még Angliába is kimentem autóstoppal 82-ben egy hónapra, természetesen a La Manche csatornán komppal keltem át. Visszafelé éjjel egy órakor gyalog jöttem át Bucsunál a vasfüggönyön, a határőr tiszt annyira meglepődött, hogy szerencsére nem pakoltatta ki teljesen a kopott szovjet hátizsákomat, amelynek az alján lapult a londoni magyar könyvesboltban vásárolt és ajándékba kapott tiltott irodalom.
Emlékszik az első szerelmére? Megismerné még az utcán?
Én félig-meddig melankolikus alkat vagyok, amelynek jellemzője a múltba fordulás, úgyhogy természetesen minden szerelmemre emlékszem. De nem biztos, hogy az utcán mindegyiket megismerném. Néha mostani ismerőseimet sem ismerem meg, mert inkább befelé nézek a fejembe, mintsem az ismerősöket figyelném. Ezúton is elnézést kérek, ha netán olvassa ezt valaki, akit meg kellett volna ismernem, de ez nem történt meg.
Diófák árnyékában
Mondjuk az is igaz, hogy nem is egyszer előfordult, hogy valaki kérdőre vont, hogy mért nem kezelem ismerősként, aztán pár szó után kiderült, hogy látott a tévében vagy az újságban, s ez úgy csapódott le nála, hogy ismerjük egymást.
Melyik az a három könyv, amit Ön szerint mindenkinek el kellene olvasnia?
Ha ez itt a reklám helye volna, akkor mondhatnám, hogy az általam működtetett vasszilvágyi intézmény ("Közép-Európa legnagyobb falusi könyvkiadója"), a Magyar Nyugat Könyvkiadó tetszőlegesen kiválasztott három könyve. De komolyra fordítva a szót: holnap talán másik hármat mondanék, de most azt mondom, hogy először is a négy Evangélium, aztán egy Petőfi-összes, végül a nagy orosz próza valamelyik alapműve. Dosztojevszkij a csúcs, de túl modern, ezért inkább Tolsztojtól az Anna Karenina, Németh László fordításában.