1956. Szombathelyen - Séta az egykori helyszíneken

2006.10.21. 18:08

Az újból indult Szombathelyi Séták első útvonala az 1956-os helyszínekre vezetett, hogy aztán a szerencsésebb korban született szemlélőnek fogalma támadjon arról, mi is az a velünk élő történelem: mit jelent megélni, túlélni, látni - akár gyerekként - a vérzivataros napokat. Katona Attila történész, főiskolai adjunktus vezetése és a jelenlévő sétálók visszaemlékezései idézték 1956 szombathelyi napjait. Sétáljon ön is velünk!

Szombathely 1956-ban

Vas megye országos viszonylatban a csendes megyék közé tartozott – kezdte Katona Attila a több szempontból is rendhagyó történelemórát a szépszámú érdeklődő előtt. A viszonylagos nyugalomnak több oka lehetett. Az egyik, hogy itt állomásozott a szovjet hadsereg egyik gépesített gárdahadosztálya. Parancsnoksága a jelenlegi megyei rendőr-főkapitányság helyén volt, a katonák: a 11-es Huszár úti laktanyában, a Paragvári úton, a Kálvária utcában, a volt Remix helyén, a Derkovits-lakótelep helyén, a Faludy gimnáziumban (mai főiskola) és a Zanati úti motorgyárban állomásozott az 5-7 ezer főt számláló hadosztály, de jutott belőlük még a mai Egészségügyi Főiskola épületébe és az Úttörő utcai iskolába is egyebek mellett.

1956. Szombathelyen


A katonai elhárítás a Bagolyvárban működött. A hadosztály főparancsnoksága Székesfehérváron volt. (Gyomorszorító élmény volt látni diákként a városon átvezető úton végighajtó páncélozott orosz harci járműt a nyolcvanas évek elején. K. Gy.)

A körülbelül négyszáz tiszti család a város különböző pontjain lakott, nekik állandó védelem járt, természetesen felfegyverzett katonákkal. 1957-ben beköltöztek a laktanya területére.

A visszafogottság oka lehetett az is, hogy a városban kevés gyár működött, amelyekben a helybéliek és a környékbeli falvak lakói kaptak munkát, szemben például Győrrel, amelynek nagyüzemeiben az ország minden részről betelepült, könnyen mozgatható munkások dolgoztak, akik nem rendelkeztek helyi gyökerekkel.

Szombathely és a környék erős katolicizmusa és politikai konzervativizmusa is indokolta a kevésbé harcias magatartást. De jellemző volt a visszafogottság a katonaság helyi parancsnokaira is, akik nem akarták erőiket tékozolni.

Hiányzott az az egyetemista, főiskolás réteg is, akik máshol az események motorjai voltak. Szombathelyen akkor három gimnázium működött, ezekben október 22-én szóltak a diákoknak, hogy ne menjenek tüntetni.

Megyeháza

Mindezt a megyeháza előtt tudtuk meg. Az ötvenes években is itt működött a megye irányítása, amely akkor a Minisztertanács Tanácsi Hivatala alá tartozott. Onnan kapták az üzeneteket, utasításokat és oda küldték folyamatosan a jelentéseket. J. Kiss Ernő volt 1956-ban a tanácselnök.

Október 27-ig Szombathelyen nem történt semmi jelentős, a vasi falvakban 25-26-án kezdtek mozgolódni az emberek.

27-én a párt helyi vezetése és a tanács belátta, hogy valamit tenni kell, és az országos trendnek megfelelően itt is megalakult a Nemzeti Bizottság, amelyben túlreprezentáltak voltak a régi hatalom képviselői. Elnöke is J. Kiss volt. Két nap múlva bizottságot választottak, ennek élére került Welther Károly ügyvéd.

Ebben az épületben működött a rádió is (Az adó Gyöngyöshermánban volt, a Kossuth erősítésre, illetve a Szabad Európa zavarására használták a Berzsenyi Rádió megszólalásáig.

1956 Szombathelyen


Az egyik velünk sétáló szemtanú szerint ez nem állt központi irányítás alatt. Katona Attila azt mondja, a nemzeti főadó végig a kormány ellenőrzése alatt állt, csak épp a kormányok változtak. Visszaemlékezések szerint a szombathelyi rádiót kevesebben hallgatták, mint az országos a győri adót. Ennek az is oka volt, hogy nem mindenki rendelkezett olyan rádióval, amely ezeken kívül tudott volna fogni más adókat is - mondta a történész.

Október 29-én a megyeházán is megalakult a munkástanács, folyamatosan a munkahelyeken is létrejöttek ezek a dolgozók által választott és legitimitált szervezetek. 26-ától már nem dolgoztak az emberek, szervezkedtek, politizáltak a munkahelyeken, és várták a pesti vonatokat, amelyekkel a hírek jöttek a fővárosból.

A tüntetések 27-én szombat délután kezdődtek, a fiatalok bementek a megyei tanács épületébe, papírokat szórtak ki, égettek. Rákosi szobrokat fejeztek le, nagyobb atrocitás nem történt.

Megszólalt az egyház is

28-án vasárnap, a mise után megszólalt az egyház is. (A püspök nem volt itt.) Követeléseiket tíz pontban fogalmazták meg, amelyben szerepelt Mindszenthy bíboros szabadon bocsátása, az egyházi ingatlanok visszaadása, a békepapi rendszer felszámolása. Tóth Imre tanár ugyancsak e helyütt intézett egy beszédet a néphez.

Nem messze innen, a Széchenyi utcában állt a Nemzeti Parasztpárt volt székhelye. Ennek volt vezetője, Koncz Endre október végén vörös könyvét sutba vágva visszaigazolt eredeti pártjába, és újjá is alakította.

Halottak a rendőrkapitányságon

A városi rendőrkapitányság a mai TIT székház épületében volt a Kőszegi utcában. Itt többen haltak meg a szovjetek támadása során. A városi tanács a Kőszegi utca 23-ban működött. (Itt volt a városi begyűjtési hivatal is, a megyei a megyei tanácson.)

Itt is volt halott, a szovjetek harckocsival mentek be az épületbe a „visszavágó” idején. A portás és két katona volt itt, az egyiknek sikerült elmenekülnie, a másik összeverekedett egy szovjet kiskatonával, leestek a lépcsőn, úgy hogy a szovjet meghalt, a magyar kórházba került. Ő utóbb onnan tudott megszökni az orvosok segítségével.

1956 Szombathelyen


A városi tanács épületéből állandóan pásztázták a Kőszegi utca házainak udvarait. A már említett szemtanú, aki akkor tízéves kisfiú volt, említette, hogy mindenre lőttek, ami élt és mozgott. Még az udvarban tartott nyulakat is kipusztították, a lakók még a vécére se mertek kimeni.

ÁVH

Szóba kerültek a sétán a muszkavezetők. Úgy tartja az emlékezet, hogy a szovjeteket azok a pártagok, és ÁVH-sok (Államvédelmi Hatóság) segítették, akik a nép elől a szovjet laktanyákba menekültek. Az ÁVH székháza az akkor Bajcsy-Zsilinszky Endre nevét viselő, ma Király utca sarkán volt.

Az 1953-ig Péter Gábor vezetése alatt álló szervezet 1948-ban közvetlen pártirányítás alá került, karhatalmi és határőrizeti feladatokat látott el. Szombathelyen zöldávósoknak is hívták őket.

1956 Szombathelyen


A forradalom idején már nem volt itt ávós, elmenekültek, előtte viszont – miképp Katona Attila fogalmazott – ide csak bejönni láttak embert, kimenni nem. Hogy pontosan mennyi áldozata volt az ÁVO-nak Szombathelyen, azt nem lehet tudni, mert elterjedt gyakorlat volt, hogy csak később állították ki a halotti anyakönyveket. Az ebben halálokként szereplő a légzési és keringési elégtelenségről sejthető, hogy valójában szimpla kivégzést, vagy lassú kínhalált jelenthetett.

A börtön előtt viszont volt megmozdulás, kiszabadították a foglyokat, némi hezitálás után a köztörvényeseket is. (Utóbbiak viszont néhány nap múlva, önként visszafoglalták ideiglenes szálláshelyüket). A város tele volt a házakba gúnyákért bekopogtató rabruhás emberekkel. látványával. Akkortájt olyasmiért is lecsukták az embereket, mert nem teljesítették a beszolgáltatási kötelezettségüket, mondjuk két tyúk helyett egyet adtak le.

Magyar-Szovjet Baráti Társaság

A Savaria szállóval szemben lévő ház második emeltén voltak a Magyar-Szovjet Baráti Társaság irodái. Erről a társaságról Katona Attila azt mondta, hogy eszköze volt a szovjet hegemóniának – kulturális vonalon. A nevezetes napokon ezt is megszállták a helybéliek, akik kihajigálták az itt található könyveket és máglyát raktak belőle.

1956 Szombathelyen


Ezen a helyen idézett fel korabeli rigmusokat az egyik idős úr: „Üresek a vagonok, indits haza davajok”. „Aki járda szélén áll, Rákosival cimborál.” Ez utóbbit hallhatta az a pártfunkcionáriusnő, aki a sétán jelenlévő szemtanúk szerint a Wesselényi utcai két pártház (megyei és városi) egyikéből menekült, sállal eltakart arccal, a belső udvarokon keresztül, köpködések és „ávóskurvázások” közepette: „Az egész Wesselényi utca ordított és köpködött.
Szombathelyen egyébként nem történt sem lincselés, sem tömegbe lövetés.

A nemzetőrséget likvidálták

Az egyik úr úgy emlékezett – ez már az 56-osok terén történt -, hogy az események alatt folyamatosan jártak a villamosok, szabad volt a sín. Az akkor tízéves szemtanú elmondta, emlékszik egy alkalomra, mikor az állomás felől befordult egy lánctalpas tank, és a levegőbe lőtt a Sztálin, ma Széll Kálmán úton. 1961-ig viselte Sztálin nevét a jobb sorsra érdemes utca, melynek a Vörömarty utcai sarkán állt a megyei bíróság épülete (ma a Magyar Államkincstár).

Itt is, és a szemben lévő megyei rendőrkapitányság épülete előtt is máglyák égtek a kidobált iratokból, pártkönyvekből. A ház a nemzetőrség székhelyéül szolgált ekkor. A nemzetőrség katonákból, rendőrökből, munkásokból állt össze (fegyverük alig), és vigyázott a rendre, mert - mint Katona Attila utalt rá - ez nem volt a jellemző, de voltak boltfosztogatások mindenhol, Szombathelyen is.

1956 Szombathelyen


A nemzetőröket november 4-én likvidálták a szovjetek. Azoknak, akik az épület földszintjén tartózkodtak, esélyük se volt, a magukat megadóknak se. Nevüket emléktábla őrzi az 56-osok terén, a forradalom emlékhelyévé lett épületben. A felsőbb emeleteken lévők közül volt, aki el tudott menekülni, és voltak feltartott kezűek, akiket elfogtak.

Szombathelyen kirgiz katonák teljesítettek szolgálatot. A közülük megszökötteket, ha megtalálták őket, szó nélkül a helyszínen kivégezték feletteseik. Az egyik hölgy viszont azt idézte fel, hogy amikor a megyei tanácshoz merészkedett édesanyjával a forradalom végnapjaiban, ott találkozott a kiskatonákkal, akik szép csendben hazaküldték. Azt is ő mondta, hogy az akkori tanácselnök, J. Kiss Ernő nem engedte bántani az épületben tartózkodókat, így került haza épségben az ő sofőr édesapja is.

Lehetnek még előhívatlan filmtekercsek

A történetnek itt nincs vége. A város históriájának a történelmi visszatekintés, kutatás szempontjából nem lezárt fejezete 1956. Legfőképp azért, mert nagyon nehéz a történészek dolga. Számos részlet lehet még, ami nem került napvilágra. A szemtanúk, főleg azok, akik részt is vettek az eseményekben, nem nagyon mernek erről beszélni még ma sem, különösképp nem magnóba. A rendőrségi, bírósági jegyzőkönyvek sem egzakt források, mert a vallomásokat árnyalja, hogy a vádlottak, tanúk a rettegett hatalom előtt természetesen igyekeztek magukat és társaikat menteni, így nem feltétlenül ragaszkodtak a tényekhez – tudtuk meg Katona Attilától.

Fotó alig van, pedig biztosan készültek felvételek, és ezt erősítette meg az egyik szemtanú is. Ki tudja, hány előhívatlan filmtekercs, nagyítás nélküli celluloidszalag őrzi az emlékeket. Ki tudja, ki volt olyan bátor, vagy inkább vakmerő, hogy megőrizte őket valami rejtett zugban. Talán egyszer előkerülnek.
.