Nem kellene esetleg abbahagyni a fejjel a falnak ütközés magyaros, de fájdalmas gyakorlatát?
Történelmi rekord magasságokba emelkedett szerdán az euró árfolyama, soha nem volt ilyen gyenge a forint és ilyen bizonytalan a jövő. Nem kellene esetleg abbahagyni a fejjel a falnak ütközés magyaros, de fájdalmas gyakorlatát?
„Ezek kettéhugyoznak bennünket” – értékelte a magyar gazdasági szabadságharc jelenlegi helyzetét a minap egyik ismerősöm, aki amellett, hogy jobboldali, láthatóan rendelkezik némi realitásérzékkel is.
Pedig akkor még nem is tudta, hogy nemsokára úgy átszakad a forint, mintha az maga a szociális háló volna, ha egyáltalán emlékszik-e még valaki ez utóbbi szókapcsolatra.
A gödör szélén tántorgás és az ezzel járó napi politikai kínlódás már csak azért is érdekes, mert a Fidesz 2010-ben úgy győzött, hogy nehezen volt elképzelhető, hogy 8-12 évig veszélyeztetheti bármi is a narancs hatalmát.
Igaz, azt tudtuk, hogy az ország a szanánál is széjjelebb van tépve, lopva, hazudva, de hát a pártban akkora népi bizodalom volt, hogy nem volt nehéz úgy gondolni, ekkora politikai tartalékkal valahogy csak gatyába rázható ez a disznóól.
A disznóól kitakarítása látszólag ment is egy darabig, de közben egyre különösebb gellert kapott a történet.
Mert való igaz, hogy közben a nemzetközi környezet is igencsak mostohává vált, mindez azonban nem takarja el a magyar út furcsa kanyarulatait, azon kanyarokat, melyeket egyáltalán nem volt kötelező megtenni, és mely kanyarok egyre járhatatlanabb dűlőutakra, majd a szakadék szélére vittek bennünket.
Propaganda szintjén a magyar gazdaság ugyanis remekül haladt előre, a tervek új munkahelyekről, adócsökkentésről és a hazai vállalkozások helyzetbe hozásáról, a hazai érdekek védelméről szóltak, ami nemcsak kellemes muzsika volt a fülnek a korábbi társaság ámokfutása után, de teljesen logikusan is hangzott.
Csak hát menet közben kiderült, hogy a kormány „nem-ortodox” elképzelései csak a retorika, a sajtótájékoztatók és a baráti média szintjén működnek.
Ahogy telt az idő, úgy lett egyre gyanúsabb a dolog. Miközben a kormány teljes a teljes frontvonal egész hosszán belegabalyodott - és belehabarodott - a központosításba és a teljesen felesleges és zavaros ideológiai harcokba, úgy lett egyre kevésbé fontos a mindennapi élet élhetősége, az, amiért elvileg a Fidesz olyan sok szavazatot kapott.
Lehet, kiváló az alkotmány, miénk a legjobb médiatörvény, a baloldal meg örüljön, hogy lyuk van a seggén, de azt nehéz eltussolni, hogy eltelt lassan két év, és a munkahelyteremtésből tingli-tangli közmunka lett, az adócsökkenés helyett újabb kemény adóprés, megfejelve a fantáziátlan, de mégis agyrém 27 százalékos áfával, a magyar közép- és kisvállalkozók meg most rúgják az utolsót, úgy, hogy kormány azt sem mondta, mint Darth Vader, hogy bocs, módosítom az egyezségünket.
A Fidesz úgy vezeti az országot, mintha sportot csinálna abból, hogy magas labdákat ad fel lecsapásra az ellenfeleinek.
Ez akár szórakoztató is lehetne, ha aztán ki tudná védeni őket, de egyrészt nem tudja, másrészt a lecsapásokat újabban nemcsak a játékos kedvű párt, hanem az egész lakosság szívja.
Addig például semmi veszély nincs, amíg Gyurcsány Ferenc vagy Lendvai Ildikó mondja meg a tutit a demokráciáról a budapesti utcákon, de ha nincs nagyobb testvérünk, akkor a sokkal erősebbeket pofon vágni még akkor is hülyeség, ha igazunk van. Márpedig nekünk nincs nagyobb testvérünk, és az sem biztos hogy igazunk van.
A kormány ugyanis túl sokszor a falba ütközött, és túl sokszor próbálta meg újra a fejjel a faltörést, hogy azt higgyük, ez nem eltökéltség, hanem beteges makacsság, a térképen bejelölt, a megoldás felé vezető út pedig gyárilag nem létezik, csak golyóstollal van utólag házilag odagányolva. A valóságban isten tudja mi van arrafelé.
A gazdasági szabadságharcunk – ha ennek az egész kifejezésnek van értelme egyáltalán – most ott tart, hogy a nagyfiúk észrevették lehetetlen viselkedésünket, és mivel irritálta őket, adtak néhány kokit; csak a miheztartás végett.
Ha felfújjuk magunkat, és azt imitáljuk, hogy óriások vagyunk, még jobban farba billentenek. Nem azért mert nem szeretnek, hanem mert ilyenek. Tessék egyszer elmenni a londoni üzleti negyedbe, felnézni az üvegpalotákra és megérteni a realitást.
Az egész durcáskodás biztos nagyon kurucos, nagyon romantikus, különösen ha valaki havi fixet kap közpénzből, de ha két lábban a földön járunk, akkor mindössze egy torz és nehézfejű politikai és hatalmi praktikát látunk: immár túl sokadszor a magyar történelemben ahhoz, hogy ne szomorodjunk el újra, talán véglegesen.
Az egészről eszembe jut M., egyik legjobb gyermekkori barátom, aki egy dzsuvás Verhovina-blokk szétszedéséhez azt az instrukciót adta: „Ne erőből, hanem rafkóból csináld!”
M. már régóta nem Magyarországon él.