Vagy 100 dolog jobban érdekel, mint a politika. Most csak ötöt sorolok fel közülük.
Hát persze hogy megvan a véleményem mindarról, ami körülöttem és messzebb folyik ezekben a napokban, de ha magamba nézek, akkor igazából vagy 100 dolog jobban érdekel, mint a politika. Most csak ötöt sorolok fel közülük.
Nem mondom, hogy nem tudnám ezen a hideg hétvégén olyan istenesen elküldeni a politikai döntéshozók és a fegyverhordozók hadát a nagy büdös fityfenébe, csak éppen most nincs nagy kedvem ehhez.
Ehhez a kedvetlenséghez az is hozzájárul, hogy nemcsak a döntéshozók a helyzet okai, hanem a tisztelt nagyérdemű publikum is, amelynek nincs saját hangja, csak akkor tud dalolni, ha valaki előénekel vagy súgja a szöveget. Így aztán a publikum java mindenki másról is azt hiszi, hogy neki is biztos előénekel valaki. Merthogy a saját dal az olyan elképzelhetetlen.
Pedig nem.
Mert például amíg sírba tették a nemzeti légitársaságot, amíg a szakmailag felkészült kormányunk halált megvető bátorsággal küzdött a százfejű európai sárkány ellen, amíg egy überkínosan leszerepelt miniszterelnök heves politikai pr-könyv lapozgatás közben beköltözött az Avasra , a jobbszélen meg végre bevallották, hogy a nem a legjobb barátjuk a demokrácia, addig én egész jól elvoltam a kis éjjeli lámpám fényénél.
Miközben a külvilágban harsogott a karének, miket is olvasgattam egymagamban, szabadon?
Rakovszky Zsuzsa: VS (2011)
Valamiért kedvelem azt a műfajt, mikor kiváló kortárs magyar írók visszaugranak az időben 50-100-200 évet, oda helyezik a történetet, amely így egyszerre lesz modern és klasszikus. Rakovszky Zsuzsa alapjában egyébként költő, és ez a lírai hajlam szerencsésen beszüremkedik ebbe a nagyregényébe is. A férfiként élő és érző Vay grófnő története lehetne valami testnedvekben tapicskoló felnőttmese, de az írónő magabiztosan elkerüli ezt a vonalat, hogy egész más miatt fontos egyéb kérdéseket feszegessen, és ne válaszolja meg azokat, hogy a mi agyunknak és szívünknek is hagyjon egy jókora játékteret. Hú de jó bejátszani.
Értékelés: 9/10
Hunter S. Thompson: Félelem és reszketés Las Vegasban (2011)
Először filmen láttam ezt a kultikus sztorit, de akkor annyira nem fogott meg. Szerencsére a könyv sokkal jobb. Thompson lendületesen és szakavatottan meséli el néhány erősen tudatmódosult nap történetét. A nyomtatott verzión ezerszer jobban átjön a kor (1971) szelleme, és jobban érezhetők azok a mélységek is, melyek (Johnny Depp ide vagy oda) szinte teljesen hiányoznak a filmből. Thompson regénye abból a szempontból is érdekes, hogy őt tartják az úgynevezett gonzó újságírás atyjának, így elméletileg szakmai szemmel is lehet olvasni a humor, a horror, a hiperreál és a szürreál ezen vegyületét. Gyakorlatilag azonban egyszerűen csak élvezzük. Igaz, ehhez kell egy csipetnyi megértés és tolerancia a kábítószeres szubkultúra iránt. Mellékesen a regény után most megint megnéztem a filmet, és hát most sem tetszett annyira.
Értékelés: Regény: 8/10, Film: 6/10
Stephen Davis: Jim Morrison élete, legendája, halála (2005)
Itt újra beszüremkedik a képbe egy film, Oliver Stone Doors című alkotása(1991), hogy aztán győztesként megint csak a könyv jöjjön ki a nem túl szerencsés, de nehezen elkerülhető összehasonlítgatásból. Stephen Davis életrajzi regénye nem tartozik az ihletettek közé, nem sodornak el magukkal a gerjedelmek. Még a központi figurát, Jim Morrisont is meglehetősen érzelmek nélkül láttatja a szerző, ami egyrészt nem válik a könyv feltétlen előnyére, másrészt bravúros, mert a Doors-énekes nem az a figura, aki nem forgatta fel maga körül a világot, hogy azt két részre, az őt rajongásig szeretőkre vagy mélységesen utálókra osztja. Ez az életrajz igazi „non fiction”. A szerző valószínűleg komoly könyvtári és egyéb kutatómunkával összegyűjtötte mindazokat a tényeket és a hitelesnek látszó információkat, melyek Jim Morrison élete körül bukkantak fel. Gyenge gyomrúaknak nem ajánlatos, az énekes védőháló nélkül élte le 27 évét, a pokol és a mennyország között ingázva, illetve mámorosan összetévesztve azokat. Aki a Doors lényegére kíváncsi, az hallgasson inkább továbbra is lemezeket, aki viszont érdeklődik az olyan finom részletek iránt, hogy mi lehetett a nagypolitika szerepe Morrison perében, vagy hogy mit lehet tudni párizsi halálának zavaros körülményeiről, azoknak lesz néhány érdekes estjük.
Értékelés: 7/10
Reich Gábor: Előjáték (2001)
Tudom nem illik, de bevallom töredelmesen, nem tudom, ki az a Reich Gábor, és azt sem, hogy ez a könyv hogyan került hozzám. Nem emlékszem, hogy megvettem volna, és az sem valószínű, hogy valaki ezzel az ajándékkal lepett volna meg. Ha az utóbbi történt, sűrű elnézést az érintettől. Mindenesetre a 170 oldalas könyvecske már évek óta ott volt betárazva az ágyam mellett, hogy majd egyszer rákerül a sor, ha már idekeveredett, és a múlt héten el is jött az ideje. Reich Gábort – bárki is ő - egyáltalán nem rossz olvasni, a sztorik zöme visszavisz az 1990-as évek Magyarországjába, ami már nem az, ami korábban volt, de még nem az, ami most. Ebben közegben zajlanak ezek a kis történetek, leginkább férfiak és nők között, beszüremkedő társadalmi háttérrel. A novellákból hiányzik a zsenialitás, darabosak párbeszédek, miközben olvassuk őket, pulzusunk nem ver sem gyorsabban, sem lassabban, a mélységet inkább sejtetik, mint megmutatják, de az írások korrektek, az elvárt szintet megugorják, és örülök, hogy jó helyre került ez a kósza kötet.
Értékelés: 6/10
Nick Cave: Bunny Munro halála (2009)
Nick Cave alapvetően énekes, és alapvetően a világ egyik legjobb énekese, még nem számoltam utána, de nálam szerintem bent van a Top 10-ben. Négyszer is volt szerencsém élőben látni, ami azért a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető véletlennek. Mindez talán magyarázza kételyemet, amikor annak idején kiderült, regényt írt. (And the Ass Saw the Angel , 1989 - a magyar fordítás 1992-ben jelent meg És meglátá a szamár az Úrnak angyalát címmel.) Cipész maradjon a kaptafánál, egy heroinista énekes meg a mikrofonnál, gondoltam, hogy aztán elolvasva a regényt, azonnal irodalmi Nobel-díj után kiáltsak, és teljesen komolyan. Az első annyira regény egyedi, meghökkentő és hibátlan volt, hogy sokkal inkább rászolgált volna az említett díjra, mint megannyi tényleges díjazott. Nos, a két évtizeddel később írt The Death of Bunny Munro nem kiált semmilyen irodalmi díj után. Hiába kergeti át megannyi kalandon Nick Cave szexuális alaposan túlfűtött főhősét, hiába rajzolódik ki a fejlődésregény szándéka, hiába a katarzis és a magával ragadó érzelmi szálak, a könyv megmarad a sima „érdekes olvasmány” kategóriában, ami biztos sok ember magával ragad a téma jellegéből (szex, szerelem, szeretet, fogyasztói társadalom, kispolgári lét, low-life stb.), de aki a két évtizeddel korábbi regényhez mér, az csak simán becsukja az utolsó oldal után, aprót sóhajt és kipipálja a művet az olvasmánylistáján.
Értékelés: 7/10