Akkor ér el bennünket az érzés, amikor a természet és a környezetünk által belénk égetett puzzle darabkák a helyükre kattannak.
Nincs olyan, hogy véletlen szerelem. Akkor ér el bennünket az érzés, amikor a természet és a környezetünk által belénk égetett puzzle darabkák a helyükre kattannak.
Szakemberek szerint egyáltalán nem állja meg a helyét az a vélekedés, mely szerint a szerelemben komoly szerepe lenne a véletleneknek. Az utóbbi időben a témában több publikáció is napvilágot látott.
A pszichológusok szerint a természet kijelöli a számunkra teremtett Nagy Őt.: „Úgy tűnik, mindannyian hordozunk magunkban egy megváltoztathatatlan, tudatalatti iránytűt, amely a számunkra tökéletes partner felé mutat. Amikor az elemek összeállnak, és a helyükre kattannak, szerelmesek leszünk. Ha nem találjuk az ideális társat, tovább keresünk, s egészen addig nem nyugszunk, amíg a lelkünkbe beépített jelzőkészülék nem jelzi az igazi találatot."
Nem biológiai, hanem társadalmi irányból közelítenek a kérdéshez a Hopkins Egyetem munkatársai, ám a végeredmény hasonló. Abból indulnak ki, hogy a korai gyermekkorunktól információkat gyűjtünk a minket körülvevő világról és emberekről, s eközben lassan felépítünk egy szerelemtérképet (Love Map), amely kijelöli számunkra a bejárandó utat. A szerelemtérkép kialakításakor a legmeghatározóbb életkor az öt és kilenc év közötti időszak, ekkor dől el a legtöbb preferencia, s mire kamaszok leszünk, egy viszonylag megszilárdult mintát követünk, amikor álmaink hercegéről vagy hercegnőjéről ábrándozunk.
A kulcs abban rejlik, hogy gyerekként vagy serdülőkorban mindannyian sérülünk lelkileg, s mindannyian találunk kisebb-nagyobb hibákat szüleinkben. Akkor leszünk fülig szerelmesek, ha a valakiben meglátjuk azokat az – akár negatív, akár pozitív – tulajdonságokat, amelyet hiányoltunk tökéletlen szüleinkből. Így a legkisebb, tudat alatt megbúvó szülőkritika is döntő hatással lehet felnőtt párkapcsolatainkra.
Ha gyermekkorunkban például állandóan szapultak, hogy ezt csináltad rosszul, azt csináltad rosszul, jó esélye van, hogy az az elképzelés alakul ki magunkról, hogy semmit nem tudunk rendesen elvégezni, s látványosan túlreagálunk minden kritikát, beleértve a jogosakat is.
A helyzetet bonyolítja, hogy mi viszont viselkedésünkben szüleink mintáját követjük, a példánknál maradva tehát permanensen szapulni fogjuk partnerünket.
A szerelem által okozott látszólag önellentmondásos helyzetet maga a szerelem képes feloldani. „Ha meghívunk valakit életünkbe, egyben megadjuk magunknak az esélyt, hogy kilépjünk az ördögi körből.”
Ha a szerelmesek közül az egyik csak kicsit is változni kezd, a másik automatikusan valamit reagál, amely újabb változásokat idézhet elő bennünk és kapcsolatunkban. Ami azt jelenti, hogy nincs véletlen szerelem, a szerelemtérkép és az útirány valóban adott, viszont a végállomás kiszámíthatatlan.