A karácsony nem mindig az ajándékokról és a díszekről szólt. A régi falusi közösségekben december 24-e már önmagában ünnepnek számított, amelyhez szigorú rend, mágikus hiedelmek és közösségi szokások kapcsolódtak. A szenteste minden mozzanata az egészség, az összetartozás és a következő év termékenységének biztosítását szolgálta.
December 24-e délelőttjén a mindennapi mezei munka már elmaradt. A férfiak az udvar rendbetételével foglalatoskodtak: felsöpörték a portát, előkészítették a tűzifát, és gondoskodtak az állatok ellátásáról.
Odabent az asszonyok takarítottak, főztek és sütöttek. Ekkor került sor a karácsony jellegzetes süteményeinek elkészítésére is, köztük a mákos és diós bejglire, amely az ünnepi asztal elengedhetetlen része volt.
A karácsonyfa-állítás a 19. század közepétől vált általánossá Magyarországon, és hamar a szenteste egyik legfontosabb eseményévé nőtte ki magát. A díszítés egyszerű volt: almát, diót és aszalt gyümölcsöket akasztottak az ágakra.
A fát a felnőttek állították és díszítették, többnyire titokban. A csengettyű hangja jelezte, mikor léphettek be a gyerekek a szobába. Ekkor következett az ajándékozás, amelyre heteken át készültek, gondosan elrejtve az apró meglepetéseket.
December 24-ét szentestének nevezték, és az ajándékozást követően szerény, böjti vacsora következett. Gyakori fogás volt a pirított leves vagy savanyúkáposzta-leves, valamint a mákos tészta.
A vacsorán különleges szertartások is helyet kaptak. Egy almát annyi részre vágtak, ahányan az asztalnál ültek, hogy a család a következő évben is együtt maradjon. A diófeltörés az egészséget jelképezte: az ép dió jó évet, a romlott betegség lehetőségét vetítette előre.
A gazdasszony mindent előre az asztalra készített, mert a vacsorát felállás nélkül kellett elfogyasztani. A karácsonyi abroszt kizárólag erre az alkalomra vették elő.
Az asztal alá gabonaszemeket és magvakat tettek. Ezeket részben az állatok kapták meg, részben a tavaszi vetéshez keverték, bízva abban, hogy bő termést hoznak. Úgy tartották, hogy a karácsonyhoz kötődő tárgyak különleges, védelmező erővel bírnak.
A vacsora végén a morzsát sem hagyták veszni: az állatok egészségéért etették fel, vagy a gyümölcsfák alá szórták, a jobb termés reményében.
A karácsonyi időjárást a következő év előjelének tekintették. Ha december 25-én borús, havas vagy csapadékos volt az idő, jó nyarat és gazdag termést vártak. A napos karácsony viszont a hiedelem szerint gyengébb évet ígért.
A régi karácsony nem a bőség fitogtatásáról szólt, hanem az összetartozásról, a természet tiszteletéről és a jövőbe vetett hitről. A szenteste minden részlete - az étkezéstől a díszítésig - szimbolikus jelentést hordozott, amely ma is fontos része kulturális örökségünknek.