Lustaságának és a kánikulának köszönhető, hogy érettségi után a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskolára felvételizett.
Lustaságának és a kánikulának köszönhető, hogy érettségi után a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskolára felvételizett, ahol kommunikáció–művelődésszervező szakon szerzett diplomát. A Dumaszínházból megismert standupos ma már inkább ír, mint fellép.
Másfél éve, mióta nem vagy a Duma-színház tagja, „eltűntél” a televízióból. Egy ilyen interjú viszont remek alkalom arra, hogy népszerűsítsd mindazt, amit most csinálsz.
Alkalmatlan vagyok arra, hogy bármit – bele-értve saját magamat is – reklámozzak. Több szempontból kilógok az átlagból, de ezt annak ellenére, hogy nagyon szellemes vagyok és el-képesztően jól írok, nem minőségjelzőként kell érteni. Egyszerűen tudom, hogy sokkal jobb az, ha engem találnak meg a lehetőségek, ha a megrendelők tudják, mire számíthatnak tőlem, és éppen erre van szükségük, mert akkor nem muszáj olyan kompromisszumokat megkötnöm, amelyekhez semmi kedvem, és se szellemileg, se anyagilag nem inspirálnak.
Mi volt az utolsó rossz kompromisszum az életedben?
Nem akarom bántani a Kiskegyedet, mert alapvetően jó időszakot töltöttem ott, nem sokkal a főiskola befejezése után, szerettem a csapatot is, de finoman szólva nem kötött le a munka. És még keresni sem lehetett vele. Pedig komolyabb cikkeket is írhattam. Riportot készítettem például Annus Adriánnal és a feleségével. Fotóssal utaztam Szombathelyre, úgyhogy megadták a módját. Csakhogy mire megjelent az írás, kiderült, hogy Annus Adrián doppingügybe keveredett, ami nem esett jól nekem. Ráadásul a szerkesztő a sportoló feleségének egy mondatát adta a riport címének, ami így hangzott: Adrián szereti a pulykamellemet. Tipikus bulváros cím, értettem, mi volt vele a szándék, de számomra örök tanulságul szolgált mindez.
Te olvasol női magazinokat?
Nyomtatott formában nem, mert egy forintot nem adnék értük. De az interneten sok bulvárt olvasok. Érdekel, mert szórakoztat. Olyan az egész, mint egy szappanopera, csak nem filmsorozatként, hanem leírva.
Miért éppen a szombathelyi főiskolára jelentkeztél a középiskola után?
Az már Pécsett, a gimnáziumban kiderült, hogy elég jól írok. Gondoltam, ha ez megy, akkor errefelé orientálódom. Lusta voltam ahhoz, hogy bármi másba komolyabb energiát fektessek. Így adódott a kommunikáció szak. A Berzsenyi Dániel Főiskolát az első helyen jelöltem meg. Szombathelyre még el is mentem felvételizni, de a másodikként és a harmadikként megjelölt egyetemre már nem, mivel nagyon meleg volt. Szerencsére nem is volt rá szükség, mert felvettek a BDF-re.
Jól érezted magad itt?
Pécsett egy olyan kollégiumban laktam, amelyben a fiúkat és a lányokat elzárták egymástól. Úgy kezeltek minket, ahogy 14–15 éves gyerekeket szokás, és az igazsághoz hozzátartozik, hogy a többség ezt is érdemelte meg, mivel azonnal részegre itták magukat, ha kiszabadultak a város-ba. Én nem voltam ilyen, és nem értettem, miért korlátoznak. Szombathelyen viszont szabad lehettem, holott a főiskolai évek alatt is kollégiumban laktam, de itt nem zártak el minket egymástól, nem kellett kimenőt kérnem, ha el akartam hagyni a koli épületét. Azt csinálhattam végre, amit szerettem volna.
A főiskolán aztán elég hamar felfigyeltek rád. Emlékszem, pár éve az akkori kommunikáció szakosoknak tartottál élménybeszámolót Huszár Judit újságíróval és Leibinger Eszter rendőrségi szóvivővel, ahol Murai András tanszékvezető azt mondta, hogy jobban írtál, mint az egész évfolyam együttvéve.
Azért hívtak meg minket arra a rendezvényre, mert a közvélekedés szerint aki a képernyőn szerepel, abból lett valaki. Ez persze nem igaz. Viszont a főiskolán tényleg egyre többet írtam. Előbb a diákújságba, majd a Nagy Gábor irodalmár-tanár által alapított Albatrosz című irodalmi lapba. Ennek ellenére a harmadik félévben már nagyon unatkoztam, tudtam, hogy ez nekem nem elég. Főiskolásként is azt gondoltam, hogy a legnagyobb pazarlás, ha az ember vár a lehetőségre, közben pedig nem csinál semmit. Úgyhogy azzal töltöttem az időmet, hogy ide-oda küldözgettem az írásaimat. Így történhetett, hogy publikálhattam például a Népszabadságban. De a mai napig azt mondom, hogy aki újságíró szeretne lenni, az ne a kommunikáció szakot válassza, mert semmi értelme. Azt a minimális elméleti hátteret, ami ahhoz kell, hogy valaki egy újságnál elhelyezkedjen, két nap alatt meg lehet tanulni. Ezzel nem a szombathelyi képzést minősítem, hanem általában a hazai kommunikációs szakemberképzést.
Ezt a véleményt elmondtad a kommunikáció szakosoknak is. Valószínűleg másra számítottak, mert többen megdöbbentek.
Nem vagyok álságos, nem köntörfalazok. Valószínűleg Muraiék tisztában voltak azzal, amikor meghívtak, hogy nem aranyos, kedves, mosolygós nőként fogom előadni magam. Persze van az a pénz, amiért polírozok valamit, ami nem jó.
Nem valljuk be, hogy fontos a pénz. Meg azt se mondjuk, hogy a házasságnak és a gyermeknevelésnek nem csak pozitív oldalai vannak, mert nem illik. Te pedig mintha fütyülnél minderre, sőt, ezek a fő standup-témáid.
Már nem vagyok bakfis. Ha egy munka szellemileg és anyagilag sem motivál, akkor nem csinálom. Most is írok reklámszövegeket. Nem a szívem csücske, de ha megfizetik, akkor ez is jöhet. Való igaz, az ironikus stílusom sokaknál kiveri a biztosítékot. A mai napig hallok olyan véleményeket, hogy az ember nem beszélhet úgy a gyerekeiről, ahogy én teszem. De akik ezt mondják, azok nem értik, vagy nem akarják érteni az irónia lényegét. Ilyen szempontból az sem előny, hogy nő vagyok.
Ha férfi lennék, nem fogalmazódnának meg ilyen aggályok. Úgy tűnik, van egy ösvény, amit nekem kell kitaposnom. Az utánam következő női standuposoknak már biztosan könnyebb lesz.
Miből élsz most?
Elsősorban forgatókönyvírásból. A napokban vettük fel a korábban Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter főszereplésével a köztévén sugárzott Fifó család című improvizációs szituációs komédia negyedik évadát a Játékszínben. A rendező, Kapitány Iván vezette írócsapatnak én is a tagja lettem. Megrendelésre írtam két nagyjátékfilm-forgatókönyvet: egy gyermekeknek szóló animációs filmét és egy akcióvígjátékét. Egy írókurzuson pedig én leszek az írójelöltek egyik mentora. És persze nem hagytam abba a haknizást sem.
Elég neked a korábbinál jóval kevesebb standup-fellépés?
Lelkileg megviselne, és szellemileg se motiválna eléggé, ha havonta harminc fellépésen ugyanazokat a poénokat kellene puffogtatnom, szűnni nem akaró lelkesedéssel. De arra se lennék képes, hogy a monitor mögött éljem le az életemet, ennél több a sikervágy bennem. Úgy érzem, most megtaláltam az egyensúlyt.
Két könyved megjelent már: egy szépirodalmi kötet és egy Dumaszínházról szóló. Várhatjuk a következőt?
Tudom, hogy nem így kell nyilatkoznia egy írónak, de ha Magyarországon egy könyv ma nem arról szól, hogy kikkel feküdtél le, vagy kikkel fogsz, akkor eladhatatlan. Ilyet nem tervezek. Másrészt nem akarok olyan írónő lenni, aki ötvenévesen egy műanyag széken egy asztal mögött ül a könyvhéten, és várja, hogy dedikáltasson nála az a két ember, akit érdekelnek a kilencven százalékos kedvezménnyel, ötszáz forintért árusított művei. Számomra is fontos az önkifejezés, de csak akkor, ha van közönségem. Nem vagyok biztos abban, hogy van objektív mércéje a minőségnek. Mondhatom én, hogy valami nem jó, de ha megtalálja a közönségét, akkor nincs mese, az kell az embereknek. Esztétikaórán megtanultuk, hogy a műalkotás akkor nyeri el a végső értelmét, amikor a befogadóval találkozik. Lehet, hogy másnak ez nem hiányzik, de nekem igen.
Még a beszélgetésünk „hivatalos” része előtt említetted, hogy a férjeddel pár napra elutaztok. Hova mentek, és miért éppen oda?
Holnap indulunk, de egyelőre nem tudjuk, hogy Prága vagy Bécs lesz-e az úti célunk. Előbbi nem ismeretlen számunkra, jártunk már ott néhány éve. Tipikus randihelyszín, olyan város, amely befogadható, bejárható. Nem lehet rossz ott élni. Bécs pedig csak szóba jött. Ritkán, évente csak egy, legfeljebb két alkalommal fordul elő, hogy férjemmel elutazhatunk pár napra kettesben. Idén ez lesz az egyik.
Most pedig mindjárt indulsz a gyerekeidért az iskolába. Nyugtasd meg azokat az olvasókat, akik a fellépéseidet látva azt mondják, egy ilyen anyától el kellene venni a gyerekeit, hogy megpuszilod őket.
Jól gondolod, puszilós anyuka vagyok. Az irónia lényege pedig az, hogy mindannak az ellenkezője igaz, amit mondok.
Végül még annyit, hogy összességében egészen komoly interjú kerekedett ebből a beszélgetésből. Remélem, nem bánod.
Nem tudom elképzelni, hogy van olyan ember, aki mindig humoros szeretne lenni. Szerintem „civil-ként” is van humorom, de nem produkálom magam, csak ha fizetnek érte. Persze van, akinek ez nem okoz problémát, elég például Aranyosi Petire gondolni, aki folyamatosan szerepel. Vannak komoly gondolataim is, és ha valaki ezekre kíváncsi, akkor aljas módon megragadom a lehetőséget és megosztom vele őket.
Fotók: Dumaszínház
(A cikk eredetileg az Alon Café 2015. februári számában jelent meg.)