Én nem felejtem Szombathelyt - Beszélgetés Szily Nórával

Ezen kívül munkájáról és természetesen a kávézásról is kérdeztük.

18 éves koráig élt Szombathelyen. Mondhatjuk, hogy minden itt kezdődött el?

Természetesen! Például létra volt a jelem az óvodában, amely - félig viccesen szólva - jó szimbólum a karrieremre is. A Nagy Lajos Gimnáziumba jártam, ezekről az évekről sok minden eszembe jut. Éppen a legutóbbi osztálytalálkozón idéztük fel a volt osztályfőnökömnek, Heigl Istvánnak, hogy harmadikos gimnazistaként, még orvos akartam lenni, ehhez fizikából és biológiából kellett felvételizni. Harmadik év végén kihívott felelni fizikából az ötösért, de annyira izgultam, hogy leblokkoltam. Négyest kaptam, és azt mondta, hogy sosem fogok ötös felvételit írni. Nagyon elkeseredtem. Eldöntöttem, hogy meg sem próbálom az orvosit, inkább pszichológia szakra megyek. Így adtam fel egy nagy álmot. Persze, ma már nem neheztelek rá. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy az ember kamaszként egyetlen mondattól térdre tud esni. Erre anyaként igyekszem figyelni.

Pedig önről mindenkiben az erős nő képe él.

Erős lettem, mert úgy alakult az életem. Nem volt más választásom. Ma már csak dacból is megcsinálnám, hogy bebizonyítsam, képes vagyok rá. De akkor még nem hittem annyira magamban. Szóval Szombathelyhez kötődik, hogy nem lett belőlem orvos, aztán, hogy végül mi lett belőlem, az már egy másik kanyargós út.

Szombathelyinek vagy budapestinek érzi magát inkább?

Azt hiszem, lelkemben én mindig is vidéki lány maradtam. Soha nem tudtam és nem is akartam igazán felvenni a pesti tempót, ezért a fővárosban is próbálok úgy élni, mintha egy kisvárosban lennék. Szinte mindig ugyanabban a közértben vásárolok és ugyanazon a helyen kávézom. Persze a munkám okán sokat cikázom.

Gyakran hazalátogat?

Sajnos nem, de ez amiatt van, mert rengeteget dolgozom. Már nem helyekhez kötődöm, hanem emberekhez. Édesanyám időközben Budapestre költözött. Viszont édesapám és a felesége Szombathelyen lakik. Néhány hónappal ezelőtt jártam náluk, és tervezem, hogy hamarosan újra meglátogatom őket. Jól esik ott lenni. Lelassulni, nosztalgiázni.

Megosztana velünk néhány személyes emléket?

Akkor még volt forgalom a Fő téren – mi több, Köztársaság térnek hívták –, és én a hetes busszal jártam mindig a Csónakázótóhoz, hiszen mellette laktunk. Emlékszem, ahogy ott vártam a buszt, bámultam az embereket (magamban ezt „utcamozizásnak” hívtam) és már akkor azon gondolkodtam, hogy a sokféle arc vajon milyen történeteket rejthet. Ki honnan jött, merre megy, mi van a fejében, a lelkében? Az első randevúm a Savaria mozinál volt, ahol a Zsaruk című Alain Delon-filmet néztük meg azzal a fiúval, akivel aztán hat évig jártam. Ő volt az első szerelmem. Ma is jó rá gondolni. A filmből semmire nem emlékszem, csak arra, hogy nagyon szaporán dobogott a szívem. De eszembe jut a Tófürdő is – a nyári strandolás, télen pedig a korizás… Imádtam Mészáros Józsi butikját, ha tehettem, onnan öltözködtem, ez régen a Kossuth utcában volt. A képek most is élesen megvannak a fejemben.

A gyermekeit magával hozza, ha hazalátogat?

Muszáj tudniuk, hogy honnan indult el az édesanyjuk! Megmutattam nekik az iskolát, ahová reggelente baktattam, vagy éppen Szily János szobrát. Utóbbi azért is érdekes, mert az egykori híres püspök a családfa szerint oldalági rokonunk, s ott van a neve a Székesegyház falán, mint alapító. A kisebbik fiamat is megérintette a város hangulata: mondta is egyszer: "Anya, itt olyan nyugalom van, költözzünk ide! Nyissunk egy fagyizót." Kár, hogy ahhoz nem értek!

Gyakran hívják Szombathelyre szerepelni, keresi a helyi média?

Furcsamód nem, de azért van rá példa. Az egyik legszebb emlékem – igaz már évekkel ezelőtt történt –, amikor a Bartók teremben Vukán György tartott egy talkshow-val fűszerezett estet, amelyet én vezettem. Egészen másfajta izgalom volt ott színpadra állni. Lehet, hogy Szombathely picit elfelejtett engem, de én nem felejtem Szombathelyt.

A LifeNetwork-ön jelenleg az Egy kávé Szily Nórával című műsorát láthatjuk.

Annyi mindent csinálok – visszatértem a pszichológiához, elvégeztem néhány coaching képzést, fogadok klienseket, tanítok, írok, és ha lehetőségem van akkor televíziózom is. De ez a műsor úgy tűnik véget ért. Jelenleg ismétlések futnak. Szívesen emlékszem vissza erre az időszakra, ahogy a korábbi, Őszintén Szily Nórával című műsoromra is. A két adássorozat alatt több száz interjú készült, az ismert magyar emberek színe-java leült már velem beszélgetni. Csodálatos élmény sorsokat átengedni magamon. Elnyerni a bizalmat finoman, nem tolakodó módon. Azt hiszem ez éltet. A stúdióban vagy egy rendelőben egyaránt. Az Őszintén Szily Nórával a kedvenc műsorcímem, mert a beszélgetéseimben tényleg őszinteségre törekszem. Az új cím viszont azért volt találó, mert egy kávé mellett jót lehet beszélgetni.

Milyen kávét iszik?

A kávéivás a mindennapi rítusaim egyike. Reggelente egy alacsony koffeintartalmú kávéval kezdem a napot, tejjel és nyírfacukorral, mindig ugyanabból a bögréből. Azzal hangolódom rá a napra. Ha interjút készítek, vagy találkozom valakivel, akkor mézes melange-t, vagy presso macchiattót iszom. Kávézni, gondolkodni, beszélgetni, egymásra figyelni – jó!

Fotó: Kántor Katalin

(Az írás eredetileg az Alon Café 2014. augusztusi számában jelent meg.)