„Öt évig éltem Szombathelyen és nyolc albérletben laktam; legtöbbet Oladon, a Rohonci úton és a Bem utcában.
Ez idő alatt sok minden megtörtént velünk: kaptunk kisebb gázmérgezést az Epivel (Eper, Zoli felesége - a szerk.), de temettünk el hörcsögöt és loptam füstölt tarját is. Megtanultam inni, láttam a Vég-állomásban Cseh Tamást, a Kispált, a Vas-út Művelődési Házban a Pál Utcai Fiúkat, a Hobót, meg a Dresht. A forrongó 90-es évek művészeti szeánszain kalandoztunk bútorozatlan és fűtetlen foglalt lakásokban. Kartondobozokból építettünk például bútorokat.
Emlékszem, minden este moziban ültünk, öt éven át minden hétköznap. Akkor még lehetett dohányozni az épületekben, és a szigorlat után szívesen koccintottunk a tanárainkkal.
Fotó: Lékó Tamás
Az indexkönyvünk kilógott a zakónk zsebéből, ahogyan frissen borot-váltan felszálltunk a 16-osra. Tanáraimra mind emlékszem, az akkori irodalom tanszék tele volt világokkal, amiket mind meg akartunk ismerni. Magyar szakon végeztem, aztán rá egy évre tanító szakon is diplomáztam. Szombathely sok mindent jelent nekem.
A város mindig az, ami te vagy benne, aki benne él. Azért jöttünk el végül, mert nem akartunk tovább ott maradni, belőlünk fogyott el a város. Szóval nem a hely lett kicsi, hanem mi nem találtunk rá a motivációinkra, miközben máig piszok jó ott lenni. Mikor Szombathelyen vagyok, akkor nem a múltjában - a múltamban vagyok ott, hanem a jelenben. „
(Az írás eredetileg az Alon Café 2014. augusztusi számában jelent meg.)