Az eddig szemérmes szombathelyi Bartók Fesztivál idén teljes erővel megcélozta Szombathely nagyközönségét. Egyelőre láthatóan félsikererrel: a vuvuzela dallama egyszerűbben befogadható.
Szombathely abban a szerencsés vagy szerencsétlen helyzetben van, hogy több olyan kulturális nagyrendezvény kötődik hozzá, melyek jobban lázba hozzák a világot, mint az itt lakókat.
Ilyen például a Bloomsday, amely James Joyce zseniális és kultikus regényéhez, az átlagember számára szinte értelmezhetetlen Ulysseshez kapcsolódik, és ilyen a minden évben megrendezett Bartók Fesztivál is, a világ minden tájáról idesereglett zenészekkel, mesterkurzusokkal, topkoncertekkel. A gond viszont ugyanaz, mint az Ulysses esetében: mit kezdjen mindezzel a városlakó, azon kívül, hogy adójával támogatja a négy fal között zajló zenei szemináriumokat?
Az ellentmondást már korábban felismerték, többek között a politika is, és az utóbbi években kézzel fogható az a törekvés, hogy ezek a rétegrendezvények valahogy jelenjenek meg a nagyközönség számára is.
A Bartók Fesztivál például korábban déli mininkoncertekkel vonult ki a Fő térre, idén pedig népdalos nagyszínpaddal, kolbászos és vörösboros standokkal megerősített kirakodóvásárral igyekezett becsempészni a bartóki örökséget oda, ahonnan az indult: a nép közé.
Abban mondjuk nem vagyunk biztosak, hogy a vásártér mellé helyezett Fő téri nagyszínpad három napig csak népzenét bírt volna el, két évvel ezelőtt egy japán zenész csapat kortárs például zenével pillanatok alatt felkeltette a járókelők érdeklődését, de a törekvés mindenképpen jogos és becsülendő.
A péntek déli kezdés után szombaton újfent kíváncsiak voltunk, mi is szivárog ki a nemzetközi Bartók Fesztivál falai közül a szombathelyi estébe.
Így aztán este hat óra tájban a helyszínen örömmel konstatáljuk, hogy nem sokat ér a Fő téri programsorozat műsorfüzete. Ebben ugyanis az van, hogy az egymást félóránként követő programok szombat reggel 10-kor kezdődnek és este 6-kor végződnek, pont akkor, amikor nagyjából kezdődniük kellene. Hogy valójában voltak-e koncertek a mondjuk délután kettőkor a gőzölgő betonon, azt nem tudjuk, mindesetre 9-kor még vígan váltják egymást a zenészek a színpadon.
Este 9-kor másféle zene is jelen van helyszínen: a tér sarkában levő vendéglátó-ipari egység ablakában kifelé fordított televízión jön a Németország-Uruguay meccs, és mivel az uruk éppen egyenlítenek, a vuvuzelák - finoman szólva nem túl kacifántos - dallamkészlete egy darabig elnyomja a színpadról érkező bartóki örökséget. Lehetne akár szimbolikus az egész, és sopánkodhatnánk rajta képmutatóan, ha nem lenne még mindig iszonyú meleg a téren, és a tudósító nem vallaná be, hogy ő is örül az uruguayi gólnak.
A téren egyébként ekkortájt néhány tucat ember ücsörög, kevesebben a színpadhoz közeli oldalsó sátrakban, valamivel több a kirakodóvásár pavilonjai között. A színpad mérete – mint ahogy annyiszor – most is túlzottnak tűnik a program által megmozgatott nézőkhöz képest.
Egy darabig tipródunk a Szentháromság-szobor tövénél, hogy mi legyen, majd úgy döntünk, hogy – Bartók Fesztivál ide vagy oda - a kürtöskalács-népzene-forró aszfalt kombinációjánál jobb lenne valami csendes kerthelység.
Így érkezünk a Thököly utcai Sörpatikába, ahol kerthelyiség kívánság teljesül, igaz, nem olyan csendes. A bartóki hagyaték ide már nem szivárog be, viszont a kivetítőn itt is megy a meccs. Hiába, gondoljuk, kompromisszumok nélkül nincs élet, majd nagyot sóhajtva kirendeljük a koktélt és a könnyű fehérbort.
Lelkiismeretünket csitítandó 11 óra tájban még visszanézünk a fő téri fesztiválhelyszínre. A téren még sokan vannak, a nagyszínpad viszont már összecsukva alszik, a tér egyik sarkát az egyik kereskedelmi rádió zsózsózenéje tölti ki.
„Érvényesült a papírforma” – állapítjuk meg egységesen mind a bartóki kultúra nép közé hintése, mind a német-uruguayi (3-2) meccs tekintetében.
