Hogy hogyan kerülünk a legkevésbé német német városba két perc alatt, és miért nem zuhanunk vissza a szombathelyi valóságba – ez biztosan a varázs része.
Bonyhádi Károly, Grubánovits Attila, Oroszy Csaba, Stekovics Gáspár, Mészáros Zsolt és Szenteleki Dóra a kalauz a képzeletbeli berlini kiruccanáshoz a Weöres Sándor Színház aulájában. Ők a kiállító művészei a március 17-én megnyílt Berlin című tárlatnak.
Mire dr. Ács Zoltán, a Berlini Magyar Nagykövetség egykori diplomatája hivatalosan is megnyitja a kiállítást, megtelik a színház előtere.
Hogy hogyan kerülünk a legkevésbé német német városba két perc alatt, és miért nem zuhanunk vissza a szombathelyi valóságba – ez biztosan a varázs része, és aki nem figyelt eléggé, többé sosem találja meg, hol volt a dimenziókapu, csak azt, hogy valahogy átléptünk rajta. Mert a színházban a Kabaré, Berlin, és Berlin lehellete néha a falakra simul, néha meg kacéran ránk kacsint.
Azt azért gond nélkül kőbe lehet vésni, hogy az a hely, ahol színház van (ahol van színház), ott létrejön egy erőtér, ami bevonzza a társművészeteket is. Egy rendes színház mindig táptalaja minden egyéb "galádságnak" is, elbűvöl és ihletet oszt, közönségnek, művészeknek egyaránt.
.jpg)
Ilyesmiken gondolkozom, amikor Oroszy Csaba jelenik meg a vállam felett teljes szakállasságával, és arról kezd beszélni, mekkora élményt jelentettek neki anno a zalaegerszegi évek, amikor intenzív kapcsolata volt az ottani színházzal, és mennyire örül, hogy végre mindez Szombathelyen is megvalósul.
Steko (Stekovics Gáspár) azt mondja, annak fényében, hogy Szombathelynek nem volt színháza, és most mégis lett, húszszor annyira szeret itt lenni, mintha csak mindig lett volna – és emellett mélységesen tiszteli azt a munkát, sokszor szélmalomharcot, amit Jordán Tamás mindezért véghez vitt.
A megnyitó után próba, két nap múlva premier. A Kabaré benne van a levegőben, az ajtón kilépve csakazértis berlini levegőt szívunk.
