„Csak az évek múltak el, a többi nem” - Beszélgetés Balázs Fecóval

2010.08.17. 08:33

„Bulvárvilág van” – mondja Balázs Fecó, aki egyben szerencsésnek tartja magát, hogy zenei sikerei a Vacsoracsata, korcsolyázás és egyéb celebműsorok nélkül is megmaradtak.

„Bulvárvilág van” – mondja Balázs Fecó, aki ugyankkor szerencsésnek tartja magát, hogy  zenei sikerei a Vacsoracsata, korcsolyázás és egyéb celebműsorok nélkül is megmaradtak. A magyar rock ikonjával a közelmúltban sok mindenről beszélgettünk Sitkén.

ALON.: Ha felmegyünk a honlapodra, automatikusan elindul a „Maradj velem!” című dal, amelyben többek között az áll, hogy „fáradt vagyok és nehéz a szívem”. Valóban fáradt vagy és nehéz a szíved, vagy más miatt választottad ezt a nyitóoldalra?

 

B. F.: 1997-ben volt egy infarktusom és egy szívműtétem, de amikor – még sokkal ezelőtt - Horváth Attila barátom megírta ezt a szöveget, még nem volt fáradt és nehéz és szívem. Azért van fenn nyitónak, mert ebben a nótában sok minden benne van a zenészről mint szakmáról, a váltakozó sikerekről és az állandó magányról. Arról, hogy koncert után - legyen az a koncert bármekkora - a közönség hazamegy, az ember meg ott marad a gondolataival magányosan a színpadon. Nagyon szerencsés vagyok, hogy korosztályomból összeakadtam valakivel, aki a dallamaimra zseniálisan megfogalmazta azt a gondolatiságot, amivel nagyon kevesen rendelkeznek. Ezek a dalok azért hitelesek, mert igazak, és azért igazak, mert hitelesek.

 

Balázs Fecó

Egy személyes emlék. 1980 körül vagyunk, Pécsen, talán a Balokány Ligetben. Korál-koncert. Hosszú hajatok van, fekete ruhát viseltek és mindannyian nagyon soványak vagytok. Egyik barátom meg azt mondja mellettem: „ezek az igazi csövesek”. Hogy emlékszel vissza ezekre az időkre?

 

A magyar rock-történet csúcspontjának utolsó periódusa ez. A Piramis már leszállóágban volt, mi meg éppen felszállóban. Emlékszem, egyik évben 460 koncertet adtunk. Volt olyan szombat, hogy délelőtt játszottunk valahol, aztán délután, végül este még volt két előadásunk. Valami hihetetlen. Akkor ráadásul elképzelhetetlen volt, hogy valaki kimenjen és letátogja a műsorát: fel kellett rakni a felszerelést, lejátszani a dalokat, leszedni a felszerelést és továbbmenni. Hogy a kérdésre is válaszoljak: a nyolcvanas évek elején, a „csöves korszakban” még megvolt a hatvanas, hetvenes évek utolsó hagyatéka, az az életérzés, amikor még jelentett valamit egy ruházat, egy hosszú haj vagy egy kidekorált szimatszatyor. Amikor mi leálltunk a nyolcvanas évek közepén – a Piramissal, a P. Mobillal és sok más zenekarral együtt -, egy új generáció jött utánunk, akik tiltakozás helyett inkább szórakoztatni akartak és teljesen más eszközöket használtak ehhez. Elsősorban a látványelemekre helyezték a hangsúlyt. Ennek a generációnak a meghatározó együttese a Hungária volt, amiből osztódással szaporodtak a többiek, mint például a Dolly Roll, az R-Go, Komár László, és akkor nem beszélek még az államilag támogatott Neoton együttesről, a Sandokan-jelenségről, a Boney M-ről vagy a Modern Talkingról.

 

Nevezhetjük szimbolikusnak, hogy a Korál 1986-ban szűnt meg?

Azt hiszem, az „aranykor” már néhány évvel ezelőtt véget ért. Nekem 1986. nemcsak azért vízválasztó, mert a zenekarral akkor volt az utolsó turné - aminek egyik állomása többek között Sárvár volt -, hanem mert akkor volt az első sitkei koncert is. Ugyanebben az évben két komolyzenei és egy könnyűzenei szólólemezem is megjelent. Feldolgoztam például Liszt Ferenc Szerelmi álmok című művét, nem titkolva azzal a szándékkal, hogy az akkori rock-generációnak eljutassuk a klasszikus zenét is.

Sikeres volt ez?

 Azt hiszem, igen. Majdnem 30 ezer darab lemezt adtunk el belőle. Csak összehasonlításképpen: ha ma elmegy valamely zenekarnak 3-5 ezer lemeze, az rendkívül jónak számít – ez ma már aranylemez.

Balázs Fecó

 

A rock után nagyon sok műfajban kipróbáltad magad. Írtál többek között oratóriumot, filmzenét, színpadi zenét. Szűkösnek találtad a rock műfaji kereteit?

Megváltozott a világ. A hetvenes évekhez képest a nyolcvanas években már minden nagyon gyors volt, beleértve az információáramlást. Megjelentek a hazai színpadokon a külföldi sztárok, majd később a boltokban a lemezeik is. Kinyílt a világ, és ami korábban tiltott volt, az lett a fogyasztók első számú kedvence. Ugyanakkor az ugrásszerűen megnövekedett kínálat nem járt együtt a fizetések növekedésével; a vásárlónak választaniuk kellett. Ezzel párhuzamosan a vasfüggöny azon indíttatása, amit korábban a rockzenének adott, eltűnt, illetve átalakult.

Sok kortársad csinálta tovább.

De sokan nem. Nekem mint klasszikus képzettséggel rendelkező zongoristának sokkal több lehetőségem nyílott a különböző műfajok és különböző társművészetek között kipróbálnom magam, mint mondjuk egy dobosnak vagy gitárosnak. Könnyebben tudtam váltani. Mindamellett – a privatizáció kínálta lehetőséget megragadva – belevetettem magam a sitkei kápolna felújításába, amiben még számtalan kihasználatlan zenei és más műfaji lehetőség rejlett. Mindez akkor még teljesen szokatlan volt Magyarországon és komoly elfoglaltságot is jelentett nekem. Akkor még jobban lehetett lemezeket is készíteni, legyen az filmzene vagy komolyzene; volt rá igény és volt példányszám.

Hallgatsz mostanában zenéket?

 Mindig is mindenevő voltam, ami jó zene, azt megtalálom vagy megtalál engem.

Mi szólt utoljára az autódban?

Egy Winger nevezetű amerikai rockzenekar, szerintem benne vannak az ottani első ötben. Nemrég voltak az A38-on.

Balázs Fecó

 

Nem titok, hogy itt Sitkén most egy sajtótájékoztató után beszélgetünk, ahol te többször ejtettél el keserű félmondatokat a mai zene kapcsán. Tényleg ennyire rossz a helyzet?

Rossz a helyzet, mert elképzelhetetlennek tartottam húsz évvel ezelőtt, hogy bemegyek a lemezboltba, és mindenhol lakodalmas zene szól. Rossz a helyzet, mert Deep Purple-n nőttem fel, arról éneklek, hogy „A kőfalak leomlanak”, és amikor elmegyek egy falunapra, az Aranyesőnek nagyobb sikere van. Aki az életét tette arra, amit csinál, azt hiszem, ennél nagyobb tragédia nem kell. A múltkor ismerősökkel éppen arról beszélgettünk, hogy a hetvenes években a Syrius, LGT, Kex, Taurus stb. nevével fémjelzett magyar rockzene közelebb állt a világ értékeihez, mint most. Ugyanakkor mára a kereskedelmi médiák kitermeltek olyan közönséget, egy olyan közeget, ami vevő a mai állapotokra. Említhetném például a tévék úgynevezett tehetségkutató műsorait, ahol három hónap alatt tették az előadókat népszerűvé, mely népszerűségért a kollegáim 30-40 évet dolgoztak. Ezekben a műsorokban egyébként sok tehetség is van, de ha vannak is saját dalaik, idejük nincs arra, hogy azokkal érjenek el sikereket. Így a közönség nagy része ezeknek az előadóknak csak az arcukat és a hangjukat ismeri meg - már befutott magyar és külföldi slágerekkel. Az idő egyébként majd mindent megold, hosszú távon derül ki, hogy ki marad fenn a szakmában.

Nem akarlak provokálni, de van olyan zenésztársad, aki ehhez asszisztál.

Bulvárvilág van, amiben nagyon sok kollegám részt vesz, és szinte hihetetlen dolgokra képesek a hiúság és a mindenáron való siker megtartása érdekében. Én szerencsés vagyok, mert a zenei sikereim Vacsoracsata, korcsolyázás és egyéb celebműsorok nélkül is megmaradtak. Tükörbe tudok nézni. Nézd, egy bizonyos kor után az embernek vannak kötelezettségei, a kompromisszumokat mindannyian meghozunk, ezeknek a határai azonban különbözőek. A közszolgálati tévének vagy rádiónak viszont az lenne a faladata, hogy a valós értékeket megmentse a bulvárral szemben, mert egyébként ha körbenézünk, mindenhol ugyanazt a 20-25 előadót látni.

Nem sorolom fel őket, de nagyon sok díjat nyertél eddig. Mennyire fontosak ezek neked

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tesznek jót az ember hiúságának, főleg a tudat, hogy odafigyelnek rád, de számomra egy díj mindig azt jelenti, hogy elmúlt valami és következik egy új kihívás.

Vannak zenész barátaid, akikkel összejöttök?

Az én szakmám olyan, hogy amikor sikeres vagy és csillogsz, akkor hirtelen sok „barátod” lesz, sokan akarnak veled csillogni, és amikor kevésbé vagy sikeres, akkor azt veszed észre, hogy eltűnnek mellőled az emberek. Többször megéltem ezeket a periódusokat. Az abszolút értelembe vett igazi barátok közül sajnos már kettő halott: Radics Béla és Latzin Norbert. Az utóbbi írta a Bergendy legnagyobb slágereit. A harmadik barát, aki megmaradt, Horváth Attila szövegíró.

Van még valami dédelgetett álmod?

A gyerekem születése és a szívműtétem után a sorrendiség megváltozott: már nem a színpad és a hiúság az első számomra, hanem a család: minél tovább szeretném egészségben látni a fiamat, aki most 13 éves. Ugyanakkor négyéves korom óta zenélek, így természetesen továbbra is ez fogja kitölteni az életem nagy részét. Szándékozok kiadni még lemezeket, és szeretném, hogy azok, akik szeretik a zenei világomat, ez után is szeressenek. Jövő tavasszal egyébként egy kerek évfordulóra készülők, amikor is egy koncert erejéig számot adok a múltammal és jelenemmel. A koncert áprilisban lesz a budapesti Arénában: egy száztagú szimfonikus zenekarral karöltve végigmegyünk az elmúlt negyvenegynéhány évem fontosabb zenei állomásain. Erre az alkalomra kiadunk egy válogatás cd-t, valamint szeretném kifejezni rajongásomat és tiszteletemet egy-két Demjén Ferenccel írt közös dallal, ami sajnálatos módon ez idáig kimaradt.

.