Hirdetés

Dragomán György a szombathelyi színházban: a mélység szabadsága

2015.01.17

Király Gábor kapus mellett valószínűleg ő a legismertebb szombathelyi kötődésű híresség.

Hirdetés

Az irodalomszeretők köszönik szépen, megvannak, és ha helyzet van, zsúfolásig megtöltik a Krúdy Klubot.

Ha valaki a kereskedelmi rádiók, bulvárlapok, televíziós műsorok nívója vagy a politikától iszamos internetes hírcsatornák alapján arra a következtetésre jutna, hogy Magyarországon már évtizedek óta megszűnt az irodalom, az nagyon téved.

Az irodalom, köszöni szépen, jól van.

Igaz, hogy visszavonult az intim közegekbe, a csendes könyvtárakba, az olvasósarkos könyvesboltokba, a könyvközösségi weboldalakra és a hálószobák olvasólámpái alá.

És oda, ahol szívesen látják.

Dragomán György a szombathelyi színházban: a mélység szabadsága

Dragomán György

Például a Weöres Sándor Színház „Kötelező olvasmány” sorozatán, ahol a péntek este Dragomán György legújabb regénye, a Máglya van terítéken.

A szombathelyi kötődésű íróval lapunk közel egy évtizede közölt interjút, amikor Artisjus Irodalmi Díjat kapott.

Azóta sok minden történt. Például az, hogy Dragomán György Magyarország egyik legismertebb írója lett, külföldön pedig egyenesen sztár. A múlt év szeptemberében például arról érkezett hír, hogy a több mint 30 (!) nyelvre lefordított Fehér király című regényéből filmet forgatnak Angliában.

Dragomán nemzetközi sikere Máraihoz hasonlítható – hangzik el később a beszélgetés során.

Így aztán nem csoda, hogy az eredetileg a stúdióterembe tervezett eseményt a színház átszervezte a Krúdy Klubba, de még az is kicsinek bizonyul. Már jó előre minden jegy elkelt, és még a pótszékek pótszékeit is megtöltik az érdeklődők.

Akik egészen bizonyosan nem bánták meg, hogy eljöttek, az író ugyanis zavarba ejtő nyíltsággal beszél az alkotás mélységeiről.

Előtte kedélyesen indul az este az író, Jordán Tamás színházigazgató és házigazda, illetve Lévai Balázs, a beszélgetést vezető újságíró között.

„Szeretek középen lenni” – mondja kikacsintva a nézőkre Jordán Tamás, miközben széket cserélnek egymással.

Jordán Tamás, Dragomán György, Lévai Balázs

Még a szombathelyi szálak felgöngyölítése is könnyed modorban történik.

Megtudjuk, hogy Dragománék viszonylag későn, 1988-ban hagyták ott Romániát, és akkor „már csak Szombathelyen volt hely” a letelepedésre.

Az író látható szeretettel emlékezik az itt töltött évekre, mint mondja, főként a határközeliség élménye ragadta meg, és ez a motívum később többször is megjelenik írásaiban. „Még mindig megnézem, hol áll a Haladás a tabellán” – teszi hozzá, élénk derültséget okozva a teremben.

Majd sötétebb, mélyebb tónust kap a beszélgetés.

Megtudjuk, hogy Dragomán György négy évig filozófiát tanult, de mivel nem akart gondolkodni a dolgokon, inkább történeteket ír, hogy gondolkodjanak helyette mások.

Ehhez képest a bő egy óra alatt az író mégiscsak gondoskodik arról, hogy megfelelő mennyiségű filozófiát keverjen a beszélgetésbe. Néhány mondat elég, hogy alaposan felpiszkálja a hallgatóság gondolatait az emlékezés, a valóság és a digitális technika viszonyrendszeréről, nyugtalanító felvetései vannak az ok és az okozat szerinte nem is olyan egyértelmű kapcsolatáról is.

És valahol itt érkezünk el az írás, az alkotás folyamatához.

Lévai kérdésére azt mondja, nem ért egyet azokkal, akik szerint nem lehet befejezni egy regényt, csak abbahagyni. Merthogy az írásnak valóban nem használ, ha határideje van, annak valóban vannak különböző fázisai (látó, javító, lyukbetömő), de azt pontosan lehet tudni, hogy mikor van vége.

„Gyönyörű, mindennél szebb, kegyelmi pillanat” – jellemzi az író.

A hallgatók – az asztalnál ülő Lévaival és Jordánnal egyetemben - néma csendben hallgatják, amikor Dragomán arról beszél, hogy honnan és hogyan jönnek a karakterek és történetek.

Az írót ugyanis nem különösképpen érdeklik a történelmi tények, a földrajzi megfelelés, sőt a szereplőit sem mintázza valóságos személyekről. Alkotás közben „ül a nagyon sötétben”, és fájdalmasan, feszült koncentrációval leírja az érzelmektől mentes, pontos mondatait.

Mindezt belülről kell látni, mert már a külső látószög is bezavar, az már csalás, hazugság – mondja, majd fél óra múlva még hozzáteszi: „Az a nehéz, hogy ne akarjam tudni, hogy mit csinálok, mert ha tudom, akkor nem tudom megcsinálni”.

Ha akarjuk érteni, értjük. Merthogy ezekkel a mondatokkal Dragomán nemcsak saját írásának a lényegét fedi fel, de egyben sokkal mélyebb vizekre kalauzol minket, azokra a vizekre, amelyek miatt ezeket a regényeket olvassuk, amiért ott ülünk a Krúdy Klubban. Ami miatt stb., stb.

Ehhez képest – teszem hozzá - már „csak” alkotástechnikai kérdés, hogy ezek a mondatok „rózsaszirmokká”, Lévai szerint mozaikokká állnak össze, melyeket az író a helyére tesz, összeálljon maga a rózsa.

Az est folyamán érintőlegesen előkerülnek még olyan írók, mint Márquez, Singer és az egyik saját személyes kedvenc, Cormac McCarthy.

Természetesen szóba kerül az irodalom és a színház kapcsolata, de még inkább a különbsége, a kovászos parasztkenyér sütése, a régóta készülő következő regény és a szabadság.

Ez utóbbi motívum többször is előjön a beszélgetés folyamán, de a definíció kisiklik a kezek és mondatok között, és nem is erőlteti itt senki, ez nem a politikai, a történelmi és a hasonló felszínes ügyek szintje.

 „Soha nem volt sem főnököm, sem beosztottam” – mondja a vége felé Dragomán, hogy mégiscsak kapjunk valami kapaszkodót ez ügyben is.

A beszélgetés után az olvasók Dragomán-könyvekkel a hónuk alatt hosszú tömött sorban várakoznak az aláírásra. És is kaptam. 

Értékelés: 9/10

Fotó: Kánya Dóra