A cikk írója először statisztikát készít, aztán szkeptikus lesz, hogy a végén mégis egész jól érezze magát a helyszínen. Smidéliusz Bence fotóival.
A cikk írója először statisztikát készít, aztán szkeptikus lesz, hogy a végén mégis egész jól érezze magát a helyszínen. Smidéliusz Bence fotóival.
A cikk írója először statisztikát készít, aztán szkeptikus lesz, hogy a végén mégis egész jól érezze magát a helyszínen.
Vasárnap reggel az aktuális programfüzetet lapozgattam kávézgatás közben, amikor megvilágosult bennem: az idei Szent Márton ünnep már majdnem a felénél tart, pedig csak november 7-e van (ami már – szerencsére – nem az a november 7-e).
A konyhaablakon túli derengés nem indított el bennem is hasonlókat akkor, amikor megpróbáltam megfejteni, hogyan és miért lett a kezdeti egy napból, november 11-dikéből egy hét, majd egy hónap, most meg tíz nap.
A számoknál időzve az idei programokról egy rövid statisztikát is készítettem fejben (úgy látszik, egy leértékelt svarci is hatékony tud lenni): a 31 program harmada zenei és képzőművészeti, de van két-két sportverseny, túra és vetélkedő is. Összességében nagyon változatos a kínálat, minden korosztályt megszólít. Viszont egy részüket/nagyobb részüket sehogyan sem tudom tartalmában a névadóhoz kötni (úszóverseny, váltófutás stb.).
Vajon kell-e ennyi program? Érdemes-e időben ennyire elnyújtani ezeket? Vagy inkább zsúfolják össze, mint az augusztusi Karnevál eseményeit, amikor az ember öt-hat helyszínen szeretne egyidőben lenni a többi tízezer kíváncsiskodóval együtt?
És a pénz mindkét oldalon, a programkínálók és a résztvevők oldalán is. Utóbbiaknak már egyre több helyszínen kell fizetniük, egyre többet, és persze tudjuk: az ingyenes rendezvény is pénzbe kerül. Nem is akármennyibe!
Bizony, a különféle vásárból is túl sok van. Besokalltunk! Akik valamilyen okból végiglátogatták az előző néhány hétvége vasi vásárait, tudják: felerészben ugyanazokkal az árusokkal, termékekkel találkoznak, és a vásárlók zöme is csak nevében az. Még az egyes műsorelemek is ismétlődnek.
Jócskán szkeptikusan indulok tehát a Múzeumfaluba ebéd után. Méghogy országos nagyvásár a szűk, néhány százméternyi térben?
Azután a helyszínen elvegyülök a sokadalomban. Novemberrel feleselő, kellemes napsütésben múlik az idő sokunk számára. Szommer Ildikótól, a vásárt szervező Savaria Múzeum igazgatóhelyettesétől megtudom: az idei vásár a tizenötödik, több mint száz árus kínálja portékáját. Még Erdélyből is jöttek néhányan.
Látom a rendkívül igyekvő, lelkes szervezőket, a tehetséges szereplőket: a Pannon Cigányzenekar kamarazenekarát, a Szökős Néptánc együttest és a Boglya zenekart. Vajon tudják-e az itt-élők, micsoda értékek ők? Bárhol a nagyvilágban többször brávóznának már a műsoruk közben! A végén pedig állva tapsolnának, ahogy - ülő alkalmatosság híján - mi is, jó sokan a színpad előtt.
Míg szemlélődöm, jámbor szándék érlelődik bennem: jövőre is eljövök. Végül is a mi városunk, a mi skanzenünk, a mi rendezvényünk és a mi Mártonunk.