Fejtágítás Csernus-módra – újra Szombathelyen „rendelt” a pszichiáter

A pszichiáter tíz éve ugyanazt mondja. Nem történt ez másként pénteken este Szombathelyen sem, de úgy tűnik, valamilyen oknál fogva közönsége változatlanul igényli a „fejtágítást”.

A fejtágítás kifejezés használata nem véletlen, a szakember nevezte így azt a csaknem percre pontosan két órát, amit a hallgatóság vele töltött. Ugyanakkor hozzátette azt is, hogy senki ne legyen csodaváró, s ne gondolja azt, hogy ez alatt az idő alatt észrevétlenül megoldódik minden problémája. Hanem amennyiben bizonyos élethelyzetek megbeszélése közben valaki magára ismer, néhány hétig hagyja ülepedni a történteket, csak ezután beszéljen az érzéseiről a párjával, de egyelőre indulatból semmiképp ne borítsa rá az asztalt, miután hazaért.

De lapozzunk vissza egy kicsit.

A kezdés előtt tíz perccel még nem sokan gyülekeztek a mozi előtt és az aulában. Mayer Rudolf, a létesítmény vezetője, arra célozva, hogy mindenkinek egyre laposabb a pénztárcája, megjegyezte, úgy tűnik, nem lesz teltház, egyébként pedig elmúltak már azok az idők, amikor az ehhez hasonlatos rendezvényeken a lépcsőkön is ültek az emberek. Ezúttal azonban tévedett, mert az utolsó egy–két percben hirtelen sokan lettünk: helyjeggyel a kézben a megfelelő oldalt, sort és széket kereső hallgatóság (aminek az összetétele vegyes is volt, meg nem is, hiszen java részét nők alkották, viszont közöttük a tizenévesek éppen úgy megtalálhatók voltak, mint az ötvenesek) az ülőhelyek jó 90 százalékát elfoglalta. Vagyis a doktor – hónap vége ide vagy oda – továbbra is vitathatatlanul húzónév Szombathelyen, mi pedig készen álltunk arra, hogy mindenről beszámoljunk, hiszen évek óta nem írtunk róla. Aztán vagy kihagyunk újabb pár évet, vagy jövünk legközelebb is. 

A mozivászon és a nézőtér közötti részen kicsi asztal és két szék állt. Előbbin két mikrofon feküdt. Ezt a rögtönzött a „színpadot” lámpák világították meg, a nézőtér alig kapott fényt. Ismerős díszletek.

A meghirdetett hat órai kezdési időpontot követő akadémiai öt perc után a mozi munkatársa felvette az egyik mikrofont, s kisétált vele, hogy egy perccel később Csernus azzal a kezében lépjen be a terembe, széles mosollyal az arcán, laza, határozott mozdulatokkal lépkedve. Vállra akasztható táskáját hanyagul az egyik székre dobta.

Közölte, nem ül le, inkább elvegyül a résztvevők között. Majd azt kérdezte: „Ki miért jött el?”. Egy, az első sorban helyet foglalt – mint utóbb kiderült, negyvenes éveiben járó – férfi irányába nyújtotta a mikrofont, aki azt válaszolta, a kíváncsiság vezette. „Kíváncsi? És a keresztbe font kéz a védekezés vagy a hárítás jele?” – reagált Csernus, s valószínűleg már ekkor eldöntötte, hogy ezt a szálat nem hagyja annyiban.

Reakciót nem várva újabb férfi és újabb felelet következett, ám ezúttal hosszabb volt a diskurzus: „Mindenkinek vannak problémái, amiket meg akar oldani.” Amikor a pszichiáter észrevette, hogy a férfi az első megszólaltatottal ellentétben a párjával érkezett, megkérdezte: „Mi kell a szerelem érzetéhez?” „Vizualitás, bizalom, két ember közötti vonzódás.” Csernus: „Két felnőtt ember kell hozzá. Csak a felnőtteknek jár a felnőttek szerelme, a többieknek nem. Hogyan fogalmazza meg a felnőttséget?” Válasz: „A férfiak ritkán beszélnek erről.” Kérdés: „A KSH szerint a nők átlagéletkora 74 év, hét évvel több, mint a férfiaké. Miért van ez?” Válasz: „Úgy látszik, a problémáink megölnek minket.” Kérdés: „Mitől válik valaki felnőtté? Ha valaki szereti a munkáját, akkor energiát fektet bele, sikereket ér el benne, erkölcsileg és anyagilag elismerik. De ez nem érzelmi biztonság. Mi kell még a szerelemhez?” Válasz: „Nem tudom.” Kérdés: „Nem tudja? De hiszen szerelmes, nem? Apropó, a kapcsolatukban ki hordja a nadrágot?” Válasz: „Nálunk nincs ilyen. Létezik még egyáltalán olyan kapcsolat, amelyikben valaki hordja a nadrágot?” – ezzel zárult a párbeszéd; Csernus nem talált fogást a férfin. Legalábbis nem olyat, amilyet szeretett volna.

Egy 16 éves lányhoz is odalépett, ő a nővérével érkezett, de vele sem jutott sokra, ami nem volt csoda: öncélúan zavarba hozta egyebek mellett azzal a tréfásnak szánt kérdéssel, hogy vajon azért nincs-e barátja, mert a lányokat szereti?

További kérdések jöttek: „Van-e itt olyan, akit elcipeltek, elrángattak?”, „Vannak itt szerelmespárok?”, „Van-e valakinek kérdése, mielőtt belevágnék?” Aztán vissza a legutóbb némi eredményt hozó felvetések egyikéhez: „A hölgyek közül ki az, aki tudja, hogy a kapcsolatában ő hordja a nadrágot?”

Csernus – szerencséjére, hiszen már bő fél óra telt el az eredménytelennek tűnő csapongással – ekkor talált egy középkorú nőt, akinek segítségével más vizekre evezhetett. „Mióta hordja ön a nadrágot?” – kérdezett. Válasz: „Gyerekkorom óta. A kapcsolatomban a kezdetektől.” Kérdés: „Ez önnek jó?” Válasz: „Ha nem lenne jó, nem csinálnám.” Kérdés: „Ön felnőtt?” Válasz: „Lehet, hogy nem.” Kérdés: „A legtöbb ember úgy érzi, el kell hallgatnia az érzéseit, máskülönben kiszolgáltatja magát. Hogy érzi magát a kapcsolatában?” – fordult a nő férjéhez. Válasz: „Jól.” Kérdés: „Kevesebbnek érzi magát, mint a felesége? Érzékeli a jeleket, amikor a partnere az ujjai köré csavarja, ön pedig hagyja? És abban a pozícióban önnek jó a kisfiú szerepe?” Válasz: „A hölgyek ilyenek. És megvan ennek is a varázsa.”

Csernust az esten először megszállta az ihlet, monológba kezdett. Azt mondta, ahhoz, hogy valaki érzelmi szempontból felnőtté váljon, elengedhetetlen, hogy felelősséget vállaljon az érzelmeiért. Mindenki vágyakozik tiszteletre és megbecsülésre – de csak azt kaphatjuk másoktól, amit saját magunknak adunk. Ebben az esetben azt, ha tiszteljük, becsüljük magunkat. Ebből következik az, hogy valakinek van kisugárzása. További buktató: a párok többsége szívesen jellemzi úgy a kapcsolatát, hogy két félként alkotnak egészet. Ők azok, akik az önbizalomhiány miatt egymásra támaszkodó kapcsolatban élnek. Az önbizalmat kétféleképpen lehet megszerezni: racionális és érzelmi önmegvalósítással. Előbbi könnyebb, utóbbi nehezebb, de ha elérjük, alkalmasak leszünk arra, hogy találkozzunk egy felnőtt partnerrel és kialakuljon a szerelem.

A pszichiáter itt elérkezettnek látta az időt, hogy visszatérjen az elsőként megszólaltatott férfihoz, aki mellé egy hölgyet választott, hogy azok egy szituációs játékban vegyenek részt. Majd az asztalhoz ültette őket.

A szombathelyi férfiról lassan kiderült, hogy hét éve él kapcsolatban. Párja jelenleg 37 éves, akit már a megismerkedésük utáni napon megcsalt. Egy gyereket nevelnek. A férfi körülbelül fél éve párhuzamos viszonyt ápol egy másik nővel.

A hölgy soproni, „komoly” partnere nincs, „amíg nem jön a nagy ő”, addig megelégszik az alkalmi kapcsolatokkal is.

A Csernust országosan ismertté tevő televíziós műsor, a Viasat 3-on futott Bevállalja? című sorozathoz hasonlatos lélekboncolgatás következett, leginkább a férfi elemzése, aki úgy tűnt, valóban kíváncsi volt arra, mire jut vele a szakember, ezért őszintén válaszolt a nekiszegezett kérdésekre.

A hölgy kemény diónak bizonyult Csernus számára, a siker érdekében hiába vonultatta fel a teljes – ismerős – eszköztárát a hangján, a testtartásán, a szuszogásán, sóhajtozásán, a nevetésén át addig, hogy többször kijelentette, úgy látja, „páciense” ideges, mert remeg a szája széle, a keze pedig a rengeteg megoldatlan konfliktus miatt hideg. Az sem hajtotta a malmára a vizet, hogy megtudta, a nő semmilyen kapcsolatot sem ápol az apjával, így valószínűleg nem értesülne arról sem, ha haldokolna.

A halál és a szerelem kapcsolata viszont termékeny talajnak bizonyult, újabb tanulságokat szült. A pszichiáter kifejtette, hogy emberként élni csak úgy lehet, ha elfogadjuk, hogy eljön majd az idő, amikor meghalunk. Aki nem fogadja el a halált, az nem veszi majd észre azt sem, ha a kapcsolata haldoklik; ezt is, azt is intő jelek soksága előzi meg.

A következő lépés, hogy rájövünk, nem pozitív és negatív tulajdonságaink vannak, hanem emberek vagyunk, akik jót és rosszat egyaránt okozhatnak maguknak és másoknak. Ugyanis ha azt mondjuk, hogy egy tulajdonságunk negatív, akkor kialakul a szégyen. (A doktor hozzátette: az emberek jelentős része tudja, mikor, illetve hogyan árt magának, de nem tesz semmit ez ellen, még akkor sem, ha látja, hogy viselkedésével egyúttal másoknak is árt.) Fontos még a félelmeink legyőzése: ha valaki fél a fájdalomtól, az kihasználhatóvá, manipulálhatóvá, érzelmileg zsarolhatóvá, válik.

Bulvárszál: a résztvevők között egy hölgy társaságában ott volt Lazáry Viktor alpolgármester is; külön a részükre beállított pótszékeken hallgatták végig, és láthatóan élvezték Csernust.

Nagyjából ennyi történt. A „rendelési idő” vége felé a pszichiáter többször elővette a mobilját, bizonyára azért, hogy megnézze, mennyi ideje van még hátra. A két óra letelte előtt egy–két perccel a vállára akasztotta a táskáját, közölte, hogy most hazarohan, de búcsúzóul még elmondott egy Popper Péter-könyvből származó idézetet: Akinek sok van, annak még több lesz, akinek kevés, attól az a kevés is elvétetik.